Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Bánkúti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban • 87

ködött, még elfogadták, a Dunántúlon azonban elvételét a katonaság és parasztság egyaránt megtagadta. 1706 áprilisában Bercsényi már azt jelenti a fejedelemnek: fél, hogy a rézpénz lázadást idéz elő a dunántúli hadak közt; egy pár csizma ára 5 frt, több, mint egy hópénz, s legfeljebb két hónapig tart. Rákóczi szerint is jobb, ha ingyen elveszik a parasztságtól a szükséges élelmet, minthogy az értéktelen rézpénzzel kifizetik.

221 Bottyán ugyan 1707-ben elkeseredett, az erőszaktól sem visszariadó kísérleteket tett arra, hogy a rézpénz forgalmát a Dunántúlon helyreállítsa: teljes eredménytelenséggel. A dunántúli gazdasági viszonyokra, a katonaság és lakosság nyomorúságára jellemző adatokat hoz fel az a beadvány, amit a dunántúli megyék 1708. július 10-én a Vas megyei Szécsényben tartott gyűlésükből Eszterházy Antalnak küldtek. (Az aláírók közt van egyébként „Bezerédi János, Nemes Tolna, Baranya Vármegyék vice-ispánja, plenipotentiárius áblegátusa" "-teljhatalmú megbízottja« is.) Nem tudják, hogy a rézpénz forgalmát miként lehetne ezen a földön megvalósítani. Mert mindennek a rézpénz elértéktelenedése az oka. Ha a vitézlő rend fizetett is valamit a szegénységnek rézpénzben, azon a parasztok semmit sem vehettek: „azon egy kapást, egy szolgát nem fogadhatott, semmi szükségére valót nem szörezhetett, ruhátlan járt, sótalan kenyeret evett, egy ásót, egy szántóvasat azon nem talált... De az erővel való elvétel is mennyiszer történt meg, azt senki elől nem számlálhatja, és sok helyeken oly szegény ember nyomoréttatott meg, a kinek egy lovacskájánál több jószága nem lévén, azért ha vetett a katona egynihány kongó forintot, s erővel elvitte, ha adni nem akarta. Ezer újabb-újabb kigondolható káromkodás volt a vége, de az sem lévén elég: fegyverrel üldözés és emberhalál is következett, és a szegény ember koldulásra jutott cselédestől." A rézpénz azonban^átok volt a katona számára is: „Nemkülönben vallott kárt és szenyvedett fogyatkozást a rézpénz mellett a vitézlő rend is, a ki egy darab vásznat, posztót, vagy egyébb ruházatra valót magának és cselédjeinek, testek befödésére rajta nem kaphatott, úgy egy pár csizmát, arra csak egy pár sarkantyút vagy patkót, lova lábában egy patkószeget nem verethetett, — hanemha a szegény embernek szántóvasát, kerekeirül sínéit, karikáit és a hol mi vasat kaphatott, hol lopva, hol erőszakkal kínszeréttetett elvinni. Ha lovat akart patkoltatni, ha egyital bort akart innyi: azért szitok, átok elő járt, azután sok helyeken pinczék fölverése is következett; a kinek valami eladni való jószága volt, azt elröjtette; mesterember a munka előtt elbújt, inkább hevert és koplalt, hogysem azért dolgozott volna. Azonban hányon voltak meg sebes tisztek és közlegények a vitézlő rend közül, a kik meggyógyultak volna, ha a borbélyok a rézpinzen szereket vásárolhattak volna. Elfelejtenénk, Kegyelmes Urunk, marczapánra vágyódni: de az katona s hajdú megveri a polgárasszonyt, ha meg nem sózhatja és borsolhatja az étket." Az elkeseredett megyék Rákóczihoz és Bercsényihez akartak követeket küldeni.

222 A szabadságharc államának súlyos gazdasági és szervezési fogyatékosságát mutatja, hogy még azzal sem tudott segíteni, amire lehetősége lett volna. Mind a dunántúli megyék és hadak részéről, mind Bercsényi, részéről felmerült az a terv, hogy sót szállítsanak át a Dunán. Ezzel egyrészt megszüntették volna azt a katasztrofális ellátási hiányt, amit a sószállítás elakadása okozott, másrészt —• Bercsényi szerint is — „sáfrány gyanánt kelne ... fejérpénzen ..." A földvári harmincados, Gány István sóárusítással is foglalkozott, ha volt mit \)V 131