Tanulmányok Tolna megye történetéből 1. (Szekszárd, 1968)

Szilágyi Mihály: Tolna megye kereskedelme a török kiűzésétől 1848-ig • 61

Berzeviczy, a század első felének nagy közgazdásza rámutat, hogy „a sót Törökország lakosai olcsóbban kapják Magyarországtól, mint ennek az országnak saját polgárai." Széchenyi így idézi sokak panaszát: „Csak a só, a só nem volna oly drága". Ilyen formán valósággal jól jött a Duna-menti lakosságnak, ha valamelyik sószállító hajó megrekedt és kénytelen volt kirakodást végezni. Konkrét eset erre 1812. decemberében Szokolyai János hajója, amely Faddon a Duna jegébe szorult. A faddiak mintegy négyezerötszáz mázsa sót mentettek ki a hajóból, s így jó időre ellátták magukat sóval, amely a húsfélék tartósítása mellett a szegény nép legfontosabb fűszere volt. A vármegye is felfigyelt azokra a visszaélésekre, amelyek megyeszerte elharapóztak. Szigorú rendelkezéseket küld a járási főbírókhoz, hogy vizsgálják meg és szüntessék meg az általános drágulást. Míg a szekszárdi Zsigmond József és a paksi Gebhard József kereskedők 12 forintért hozzák forgalomba a só mázsáját, addig ugyancsak 1812. januárjában a tolnai Ringenpacher Mihály és a mórágyi Glökner Krisztián 15 forintot, a bonyhádi Thier Henrik 18, a bátaapáti, alsónánai, szálkai, cikói, mucsi és lengyeli kiskereskedők 20 forintot kérnek érte. Sok kereskedő veszi fel üzletprofiljába a sókereskedelmet, ezt példázza a dombóvári főbíró feljegyzése is 1813. évben. Eszerint a járásban negyven kereskedő főfoglalkozásként, s kb. ugyanennyien jövedelemkiegészítésként foglalkoznak sókereskedéssel. Legnagyobb részük Dunaföldvárról szerzi be szükségleteit, de van aki Pécs és Mohács raktárait is felkeresi. A szekszárdi kiskereskedők Zsigmond József „királyi sókereskedőtől" szerzik be vevőkörük szükségletének kielégítésére a sót. Ez azonban nem mehetett zökkenőmentesen, amit Jager, Teodorovits, Trajber, Garay, Bartha és Kozma nevű szekszárdi „kereskedő kalmárok" panaszlevele is igazol.

37 1812. június 5-i levelükben megírják a budai Helytartó Tanácsnak, hogy iparengedélyükben szerepel a sóárulás is olymódon, hogy a szekszárdi privilegizált sókereskedőtől tartoznak vásárolni, de ennek a rendelkezésnek nem vehetik hasznát, mivel Zsigmond József királyi sókereskedő a szekszárdi kereskedőket nem tudja elegendő mennyiségben ellátni, s amikor ad: drágán ad, sőt a kiskereskedőnek járó árengedményt megvonja tőlük. Ezért kérik a panaszosok, hogy más városok gyakorlatának megfelelően szabadon választhassák meg beszerzési forrásukat és az árut szabadon hozhassák forgalomba. A szekszárdi kiskereskedők ügye egyben figyelmeztetés a monopólium veszélyére. Közelebbről vizsgálva az eseményeket kiderül, hogy a szekszárdi „privilegizált" nagykereskedő tisztességtelen jövedelmeket élvez, viszszaél előjogaival. A szekszárdi országos vásárokra érkező, távoli kereskedőktől megtagadja az árusítás jogát, csak azért, hogy a maga áruját mennél előbb, mennél magasabb áron tudja eladni a vidékről összesereglett embereknek. Mit tesz ez ellen a város vezetősége? — Elismeri a hátrányos helyzetben levő kiskereskedők panaszát, reklamál a fellépő áruhiány és a drágulás miatt, de az államilag monopolizált közfogyasztási cikkek árusítására megjelölt „királyi" kereskedők ellen semmit nem tehet. A szekszárdi főbíró észjárását dicséri az a magánvéleményszerű megjegyzés, hogy az áruhiány és drágaság ellen a több kereskedő által támasztott nemes verseny a leghatásosabb gyógyszer. A budai Helytartó Tanács azonban nem törődött a lakosság, kiskereskedők és a helyi közigazgatás sérelmeivel, hanem inkább megerősítette a kamara embereinek előjogait. 70