Tanulmányok Tolna megye történetéből 1. (Szekszárd, 1968)
Szilágyi Mihály: Tolna megye kereskedelme a török kiűzésétől 1848-ig • 61
a saru-varga céh tevékenysége, amely kb. egy évszázadon át élt, s 1848 körül szűnt meg, mivel a saruviseletet a csizma-divat kiszorította. A vármegyék az 1659. évi 71. sz. törvény értelmében felhatalmazást kaptak árszabályok kiadására. Tolnában az első 60 évről semmit sem tudunk. A későbbi okmányok arról tanúskodnak, hogy nagyon körülményes volt az árszabályok betartásának az ellenőrzése. Számos esetben a céhek vezetői a vármegyétől eltérő un. házihasználatú „árszabásokat" készítettek és a mesterek ezeket alkalmazták. Míg a céhek az alapanyagok, úgymint a gyapjú, a faggyú, a fa és a vas áremelkedése során az általuk készített termékek árát is növelni kívánták, addig a vármegye limitációs levele merevnek tűnt. A panaszlevelek áradata érkezett a limitációk kifogásolása tárgyában. A mészárosok drágáiják az élő állatot és mégis olcsón kell adniok a marhahúst és a faggyút. A csizmadiák meg alázatosan reklamálják, hogy a limitáció nem veszi figyelembe a talpbőr, a kordován, a szattyánbőr, a bélés és más anyagok drágulását. 18 Míg a dunaföldvári csizmadia-céh 1723-ban a talpbőrt 16—17 forintért szerezte be, 1724ben már 20 forintot és ennél is többet kell érte fizetnie. Az árubeszerzést drágítja az a körülmény, hogy a megyében ezidőszerint csak elvétve található tímár, s így messziről kell behozni az alapanyagot, de még a csizmadiaszakmát tanult legényeket is, akik aztán kevés pénzért be sem állnak hozzájuk dolgozni. Mivel a vármegye jóindulatán kívül semmi másról nem biztosítja a céheket, ezért kénytelenek a késztermékek árát az önköltségek növekedésével párhuzamosan felemelni. A céhek mindent elkövettek a mezővárosokban tartott kirakodó vásárok befolyásolására. Elérték azt, hogy szigorú szabályok keretében folyjanak a vásári szabók és kereskedők üzletkötései. A céhbeli szabók saját készítményeiket más városbeli országos vásárokon is árulhatták, természetesen az ott székelő céh részére mindig le kellett fizetniök egy-egy forintot. Ha ugyanilyen fajta árukat a kereskedők felvásároltak és a vásáron forgalomba hozták, úgy azt elkobozták a vásári felügyelők s az áru fele a helybeli céhet illette meg. A XVIII. század első felében rohamosan nő az iparosok száma. Az iparosodás fokát jelzi Ozora példája, ahol 1734-ben a község családjainak száma 235, s ebből 51 iparos-család. Szekszárdon az 1718. évi 5 iparossal szemben 1725-ben már 25 iparost tartanak számon. Szerényebb keretek között pl. Kakasd is rendelkezett iparosokkal, és ezek közül a takácsokat kell kiemelnünk, akik kenderből fehérneműt készítettek. 19 Minthogy a lakosság akkori szükségleteiben jelentős helyet foglalt el a vászonruha és az ágynemű, ezért az itt letelepedett német lakosság is sok kendert termesztett. A vendéglátóipar kezdetei. A XVIII. századtól kezdődően egyre több adatunk van a vendéglátóipar tevékenységéről. A korábbi évszázadokból alig maradt értékelhető okmány vagy feljegyzés. Kun László tarifális oklevelében már szerepelnek sörmérők, a török kincstári adózással kapcsolatos szabályzatokban az ipari adók sorában megtalálhatók a sörház-adók (Bozakhane) és a kocsmaadók (Semkhane), amely Tolna mezővárosban az 1576—77. évi^ jövedelmek között 3000 akcse-val szerepel; ezek az adatok azonban még igen gyér fényt vetnek a megye vendéglátó hálózatára. 20 66
