Tanulmányok Tolna megye történetéből 1. (Szekszárd, 1968)

Puskás Attila: A forradalom érése Tolna megyében az első világháború alatt • 139

tóságok minden testileg alkalmas asszonytól naponként félnapi mezei munka elvégzését követelhetik és ennek indokolatlan nem teljesítése a segély megvonását jelentheti.

214 Sem a későbbi újságok, sem a hivatalos anyag nem mutatja, hogy megyénkben ezt a rendeletet alkalmazták volna. Legszomorúbb sorsa a hadiözvegyeknek volt. Blözer Antalné nagymányoki hadiözvegy, aki 3 kis árváról gondoskodik, évi 156 korona özvegyi nyugdíjat kap. A község igazolja, hogy bérben lakik, ezért évente 100 koronát kifizet. A főszolgabíró az emelés iránti kérelmet elutasította, mert az asszony a jogszabályban őt megillető összeget megkapja.

215 Wekerle 1917. őszén a hadisegély összegét felemeli, ez azonban az áremelkedésekkel nem arányos. A kormány hihetetlenül erkölcstelen politikája ismét megnyilvánul, mert az emelés a hadiözvegyekre nem vonatkozott. Patay Pest megyei főispán szokatlanul éleshangú előterjesztést nyújtott be a miniszterelnökhöz rámutatva a hadiözvegyekkel és hadirokkantakkal történt méltatlan és szégyenteljes eljárásra. Beadványának másolatát hasonló állásfoglalás végett megküldi Tolna megyének is, itt azonban tárgyalás nélkül irattárba teszik.

216 A kormány adminisztratív intézkedésekkel próbálkozik, hadirokkant munkaközvetítő irodát szervez,

217 kormánybiztost nevez ki,

218 ezeknek nem sok gyakorlati haszna van. Annál többet jelentett viszont a bölcskei rászorultaknak, hogy jegyzőjük egyéb elfoglaltságára hivatkozva 10 hónapon keresztül hadisegély ügyüket nem intézte. A főispán tudtával a szolgabíró ezért éppen csak megdorgálta.

219 A felmentések terén az az elv uralkodott, hogy a mezőgazdasági termeléssel foglalkozókat, de ezeken belül főleg a 10 holdon felüli birtokkal rendelkezőket felmentették, hogy földjeiket meg tudják művelni. A nagy tömeg felmentési javaslatból és azok elintézéséből arra lehet következtetni, hogy a kormány a mezőgazdasági termelést nem akarta veszélynek kitenni, ezért a legszükségesebb munkaerőt így is biztosította. Egyéb foglalkozásúaknál már a személyes körülmények nem jöttek tekintetbe, csak az esetleges összeköttetések révén lehetett kedvezményt elérni. Jellemző, hogy Apponyi Rezső főispánhoz egy hőgyészi cipész felmentési kérelemmel fordult. Felesége szülés közben meghalt, a kisgyermek életben és gondozó nélkül maradt, a cipész anyja 75 éves, tehetetlen. A jegyző a hőgyészi birtokos főispánnak a következő javaslatot írja: „Felmentés, tekintettel, hogy ingatlana a családnak kevés van és arra, hogy a magánviszonyokat nem szokták figyelembe venni, nem járna eredménnyel és így csak hosszabb szabadság lenne keresztül vihető."

220 Ugyanezt az elvi állásfoglalást támasztja alá egy faddi eset. A 67 éves gazda egyik veje négy árvát hátrahagyva elesett, kéri másik vejének felmentését, hogy 18 hold földjüket valaki megmunkálja. Ez a kérelem eredményes, mint dohánytermesztőt, a vőt hazaküldik.

221 1917-re tetőzik a behívottak száma. Az utolsó tartalékokat hívják be, harcképesek nem kapnak felmentést, fiataloknál kivétel nincs és az idősebb évfolyamoknál is csak közszempontból.

222 A szigorúbb rendelkezés végrehajtása nem lehetett elfogulatlan, mert 1917. szeptemberében minden felmentettet ismét bizottság elé állítanak: „vidéken többfelé meglepetésül szolgált, hogy pénzintézeti igazgatókat, gyaligazgatókat, cégvezetőket, városi és megyei tisztviselőket és gazdálkodókat hívtak be".

223 A munkaerőhelyzetben folytatódik a romlás. A paksi főszolgabíró 1917. őszén a következőket jelenti: „Nem hagyhatom megjegyzés nélkül azon körülményt, hogy a felmentések revíziója folytán eszközölt korlátozások, fel168