Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

döntött minden számítást és a vállalkozók — akik teljes vagyonuk lekötése mellett voltak kénytelenek kötelezettségeiknek eleget tenni, mindenüket elvesztették, mire épíkezéseiket a felemelt bérek mellett be tudták fejezni. Sok régi tisztes munkaadó exisztenciája ment akkor tönkre, sok vagyon lett semmivé, de a tömegek életstandardján ez a sztrájk vajmi keveset segített, mert maga után vonta minden vonalon a drágaságot. Kisebb-nagyobb megszakításokkal egész a háborúig folyt ez a harc. A háború után nem sok ilyen mozgalmat jegyzett fel a magyar krónika, mert a leszegényedett, lesorvadt gazdasági élet évtizedes tétlenségre kényszerítette az építőipari munkásosztályt, amelyhez közel negyven szakma tartozik. Olyanok lettek a viszonyok, hogy szinte el is felejtettük, hogy a.bér nagyságán is el lehetne alkudozni, vagy ami még több: azt mondani, hogy ennyiért pedig nem dolgozunk. Budapesten az építőipari munkások kévéseitek azt, amit az új dunai híd építésénél a vállalkozók fizettek, majd kévéseitek a munkások azt a javítást is, amit a munkaadók felajánlottak, és sztrájkba léptek. Példájukat követték a másutt alkalmazottak is. A munkások követelésüket az általános drágasággal indokolták. A munkaadók viszont arra hivatkoznak, hogy ők még az alacsonyabb anyagárak és a munkabérek mellett vállalták az építkezést, tehát azok befejezése előtt béremelésbe nem mehetnek bele, mert ráfizetnek a munkára. Mi mindig becsületes munkából élő becsületes tömegek érdekeit szolgáltuk és az igazság határáig folyton a gyengébbek mellé állottunk ott, ahol a túlerő a gyengébbekkel állott szembe. A kapitalizmus túlkapásait nem egyszer ostoroztuk és hirdettük, hogy társadalmi átalakulásnak kell következnie, amely kizárja a felsőbb mindenhatóságot és biztosítja a munkának az eredményen való igazságos osztozkodás egyenlő jogát. Ez alkalommal azonban nehéz lenne hamarjában eldönteni, hogy tulajdonképpen hol is az igazság. Mert a sztrájk már nemcsak az egyszerű bérharcot, a nagyobb darab kenyér kérdését jelenti, hanem hatalmi kérdést is vet fel. Kényszerhelyzetet támaszt, hogy kényszeríthessen. De kétélű fegyver is mindig, mert ha a harc a munkások hátrányára dől el, azok gyengeségét fogja elárulni és kiszolgáltatottságuk még nagyobb lesz. A nemzeti vagyont kisebbítő veszendő munka értékelése és a köznyugalom megóvásának nagy fontosságán felül mutatkozó szociális érdek kívánja ilyenkor a közhatalom közbelépését, ami a jelen esetben meg is történt. Kezdetben mindig hálátlan szerep ez, mert az igények és érvek mellett mindig a hibákra is rá kell mutatni. De bele kellett avatkoznia a kormányhatalomnak azért is, mert már tulajdonképpen nem is harmadik félként jelentkezett, hanem negyediknek. A munkások mögött ugráló harmadik fél, előbb jelentkezett, ez pedig nem más, mint a szociáldemokrata pártvezetőség. A kormányhatalom számára most már tulajdonképpen presztízskérdés, hogy közvetítése sikerrel járjon. Ki kell eszközölnie azt az engedményt a munkások számára, amit a munkaadók megadhatnak. A munkásságnak és éppen az időszaki építőmunkásoknak meg kell érteniök, hogy az elvesztett munkaidőt béremeléssel behozni nem tudják. Pedig nekik talán nem az a céljuk, hogy a siker diadalát és az ő felettük való hatalmat a mögöttük ugráló pártférfiaknak kicsikarják,