Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

hogy vágyként, elfojtva, titkon, mint a láp tüze, mai is ég s csak egy intésre vár. A sztrájk mögött valami efélét vélünk felismerni. Valamit a politikai hatalomra való törekvésből, valamit abból a rejtett célból, hogy ők dirigáljanak, ők legyenek az ország és a helyzet urai. Valamit abból a piszkos, internacionális kézből, amely gyógyuló hazánk betegágya körül el-elszórja a döghalál bacilusát. Valamint abból a külföldi sóvárgásból, amely a leggyalázatosabb eszközöket is megragadja a mi elvesztésünkre. Legjobban szeretnénk ez ítéletünkben tévedni. Sajnos, az ellenkezőjét hisszük. Megvan rá az okunk. Csak röviden kívánunk rámutatni ez okra. Először és legfőképpen: ma, amikor ez országra köznyomor szakadt, éppen a bányászok érezték azt a legkevésbé. Helyzetük — igaz, hogy megérdemelték — tűrhetően jó. Néhány órai műszakért olyan bért kaptak, ami irigylésre indíthatna nem egy, példabeszéddé vált, köztisztviselőt. A bányászoknak volt és van pénze. Életük Isten kezében van szüntelen, de ez életveszélyben meg is nyerik jutalmukat. Eddig eszükbe sem jutott elégedetlenkedni. Tehát ki az, aki elhiszi, hogy a sztrájk bérharc? Másodszor, igen sok bányász át van hatva attól a tudattól, hogy a szünetelő munka a nemzet egyetemes érdekének olyan helyrehozhatatlan romlását vonja maga után, amit lelkiismeretes magyar ember nem kíván. A haza elvesztése nem kiváltságosok vesztesége, hanem közmtndnyájunké. Szabadulásunk a hulló veríték, börtönünk a munkátlanság. Túlzott követelés tehát csak ürügy, amelybe mérget pakolunk. Harmadszor, legyen már egyszer elég ebből a felfelé való terrorból! Ha mi itt örökösen csak egymás haját, szívét, kenyerét tépjük és marakodunk egy halottnak — Nagymagyarországnak — megmaradt koszorúján, ha mi még mindig virtusnak találjuk a különféle selyempapírba csomagolt hazafiatlanságot. ha még mindég nem ette át teljesen a magyar közfelfogást az: üdv a hazáért élni, ha még mindég csak egy falás kenyér, egy inggomb a haza; .. . akkor munkástestvéreim, bányászok! Csak annyi szenet, amennyi egy halálharanghoz szükséges — míg megöntik, csak annyicska tárnát, amennyibe egy térképet — Magyarország térképét — beletemethetünk, s azután tagadjuk meg, hogy kik vagyunk! De ugye, ez nem fog megtörténni!? A sötét tárnában suhogni fog a bányászbecsület őrangyala! Felbujtók, hitetők, hazafiatlanok fizetett kísértetei nyögve, elűzve futnak el az aknamélyből! Ugy-e, meglendül a csákányos karban a lámpa s a feltámadó napfény felé üdvöt int a tárnákból hazatérő feketesereg: — „Jószerencsét!" — a hazának! Szeretnénk ezt hinni! Jánosi György FORRÁS : Tolnamegyei Üjság. Szekszárd, 1924. május 17. (Sztárjk) MEGJEGYZÉS: A nagymányokiak sztrájkja május 12-től—június 13-ig tartott. Jánosi György váraljai lelkész, rendszeresen közölt cikket a megyei lapokban. Egyik-másik írása miatt alperesként állt a bíróság előtt. .