Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve II. (Szekszárd, 1983)

A NEOABSZOLUTIZMUS ÉVEI - Tolna megye 1849—1867 között

1868-ban), hanem a tőkés vállalkozónak tekinthető nagykereskedők is itt telepedtek le. Elsősorban gabona, fa, bor kereskedelmével foglalkoztak, az egyes községekben felvásárlóik, bizományosaik voltak. A kamara 1868. évi összeírásának tanúsága szerint szinte már minden községben volt néhány kereskedő. A kisebb falvakban szatócsok, kalmárok, vegyeskereskedők, míg a nagyobb településeken már erősen differenciálódott kereskedelmet találunk. Bonyhádon pl. a 78 kereskedő 24-féle kategóriába sorolható. A korszakban a kínálat meghaladja a keresletet, ezért nagy fontossága van a hitelnek a kereskedelmi ügyletekben. Korszakunk kezdetén csupán egy pénzintézet működik a megyében, az 1846-ban alapított szekszárdi takarékpénztár. Az igények kielégítésére azonban egymagában nem képes. A 60-as években sorra alakulnak a bonyhádi, paksi, dunaföldvári takarékpénztárak. A gazdasági élet, kereskedelem fejlődésének másik fontos tényezője a közlekedés. Vasút ebben az időszakban nem épült a megyében. A fővárost Nagykanizsával összekötő vasútvonal valamelyes segítséget jelentett a megye Dunától távol fekvő Ny-i része számára. A kereskedelem fő útja ekkor még a Duna. Legfontosabb kikötői Paks, illetve Dunaföldvár. A folyószabályozás révén Tolna távolabb került a Dunától, s ez az előbbi két mezővárosnak kedvezett. A többi település számára a Dunához vezető országút megépítése volt a cél. Így Szekszárd a gemenci, Bátaszék és Bonyhád a mohácsi hajóállomásra szállított. Ebben az időszakban folyt a Buda—Eszék országút építése, s kezdtek kibontakozni a megyén belül ma is használt hálózat körvonalai. A Duna tehát fontos szerepet játszott megyénk közlekedésében. De nem csupán a közlekedésre gyakorolt hatása miatt volt nagy jelentősége a vízszabályozásnak, amely éppen időszakunkban vett nagy lendületet. A szabályozatlan folyó megnehezítette a hajózást, szinte minden évben elárasztással fenyegette a part menti településeket. A Dunához kapcsolódó mellékvizek szabályozása pedig jelentős területeket szabadított fel mezőgazdasági célokra. A Duna kanyarulatainak átvágását már a reformkorban megkezdték. Az 1850-es években legjelentősebb az az átvágás, mely a tolnai Duna-ágat holtággá változtatta. Az átvágások önmagukban nem voltak elegendők, töltések építésére is sor került, 1857-ben pl. Tolnánál. 1854—55-ben készült az új Siómeder, amely az elmocsarasodott sárközi ágat holtággá alakította. A felső szakaszon a malomgátak miatt megduzzasztott Siónak új medret ásnak Sióagárd és Simontornya között, melynek azonban kicsi az áteresztőképessége. Az 1860—62. évi magas vízállás megrongálta a töltéseket. 1864-ben kerül sor az Ozora és Jut közötti szakasz kiásására. Korszakunkban — bár jelentős erőfeszítések történtek a vízszabályozás érdekében — a kérdést véglegesen megoldani nem tudták. A gazdasági élet, az egészségügyi viszonyok fejletlensége felfokozta a természeti csapások, járványok hatását, s jelentős befolyással volt a további fejlődésre. A Duna áradása szinte minden évben fenyegette a folyó melletti településeket, különösen súlyos volt az áradás az 1855-ös és 1862-es esztendőben. Éhínség és járványok még a XIX. sz. második felének életéből sem hiányoztak, ha nem is jártak már olyan pusztító hatással, mint a középkorban. Nagyobb kolerajárvány volt 1855-ben és 1866-ban. Árvíz, aszályos időjárás éhínséggel fenyegette a lakosságot. A hatóságok központi raktárak létesítésével igyekeztek biztosítani a lakosság élelmiszerellátását. Súlyos anyagi veszteségeket okozott az időszakonként fellépő marhavész, s a számtalan tűzeset. Nagyobb településeken, mint pl. Paks, Dunaföldvár százezres nagyságrendű károkat oko-