Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve II. (Szekszárd, 1983)

A NEOABSZOLUTIZMUS ÉVEI - Tolna megye 1849—1867 között

leverték, az általa életrehívott változtatások inem visszafordíthatok. így az új rendszer adaptálni igyekezett a polgári átalakulás minden olyan elemét, amely a birodalom fennállásával, az abszolutizmussal, a nagybirtokos arisztokrácia érdekeivel összeegyeztethető volt. A birodalom feudális — abszolutisztikus kötöttségei, a nemzeti elnyomás azonban lehetetlenné tette a polgári átalakulás következetes végigvitelét, felemás intézkedéseket eredményezve. Hazánkra nézve különösen súlyos következmény az volt, hogy a még haladónak tekinthető intézkedések is — a beolvasztási törekvésekkel való párosítás miatt — bizalmatlan, sőt ellenséges fogadtatásra leltek, felújítva a jozefinizmus időszakának ekkor már történelmileg túlhaladott dilemmáját a függetlenség vagy polgárosodás kérdésében. A dilemma már azért is hamis volt — függetlenül a magyar politikai közvélemény állásfoglalásától — mivel, az abszolutizmus lépései korántsem voltak egyértelműen haladóak: A polgári szabadságjogok közül csupán a törvény előtti egyenlőséget őrizték meg. Az osztrák polgári és bütetőtörvénykönyv bevezetése viszonylag rendezett, egységes, polgári tendenciájú viszonyokat teremtett, de az esküdtszékek eltörlése visszalépést jelentett. Ugyanez a felemásság érvényesült a legfontosabb kérdésben, a jobbágyviszonyok felszámolásában. Az 1853-as pátens megerősíti ugyan az úrbéri viszonyok megszűntét állami kárpótlással, de a feudalizmus bonyolult jogviszonyai között számos olyan paraszti birtoklású föld volt, amely nem esett az úrbéri kategóriába (maradványföld, irtásföld, nem úrbéri szőlők stb.). összevetve a pátens döntéseit az 1848/49-es törvényekkel, azok minden esetben a jobbágyság terhére változtak. Az új rendezés értelmében kisebb lett a parasztok kezére jutó erdő és legelő. Az úrbéri pátens végrehajtását az úrbéri bíróságok közreműködésével végezték. A végrehajtás újra kiélezte a volt jobbágy és földesura viszonyát. Kezdetben a már megszűnt szolgáltatások újrakövetelése, az 50-es évek második felétől a maradványföldek, legelő, erdő sorsa szította az elégedetlenséget. Bár az úrbéri bíróságok az 1853. évi pátens keretei között esetenként a volt jobbágyok javára is döntöttek, a perekben egészében az elkülönözések mégis csalódást hoztak számukra. Maguk a földbirtokosok sem járták azonban jól az állami kárpótlás végrehajtása során. Kártérítést kamatozó kötvények formájában kaptak, melyek kifizetése évtizedek múltán vált esedékessé. A kárpótlás összegét pedig magának az adózó polgárnak kellett végül is előteremtenie. Felemás módon rendezték az egyéb földesúri kiváltságok ügyét: kárpótlás nélkül megszüntették mészárszéktartási jogukat, de fennmaradt a kocsmáitatás joga. A szabad vállalkozásnak további akadálya volt a céhrendszer fennmaradása. A kereskedelem űzéséhez is engedély kellett. Az 1859-es iparrendtartás fenntartotta ugyan a céheket, de azok a továbbiakban nem korlátozhatták az iparűzést. Az adminisztráció megnövekedett kiadásai a korábbinál jóval nagyobb adóterhet róttak az országra. A pénz- és hitelszűke azonban nemcsak az államra, hanem a gazdasági élet egészére is jellemző volt. Az osztrák burzsoázia — bár maga is viszonylag gyenge volt — igyekezett monopolizálni a gazdasági életet. Ez viszont korlátokat szabott a tőkeimport elé. A tőkehiány a mezőgazdaság tőkés átszervezésének (akadálya volt. A jobbágyfelszabadítás után is sokáig fennmaradtak a feudalizmustól örökölt formák, mint pl. a ledolgozás, részes művelés. Csupán kevés nagybirtok, amely korábban is allódiális gazdálkodást folytatott, volt képes gyorsan alkalmazkodni az új viszonyokhoz. A mező-