Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)
A REFORMKOR
mei, és minden egyébbel — világos kép alakul ki arról, hogy valóban a közösség szolgálata hevítette-e a feudális megye vezetőit vagy pedig az önös osztály— illetve egyéni érdek. A statútum-alkotás bármelyik területét vizsgáljuk meg: akár a megyei karhatalom létrehozására, esetenkinti megerősítésére és feladatainak megszabására irányuló rendelkezéseket, akár az állandóan fenyegető rém, a vörös kakas távoltartása érdekében kiadott dohányzási tilalmakat, valamint építési előírásokat, vagy a cigányok letelepítésére hozott döntéseket, illetve a más kérdésekben kiadott normákat: ezek mind hűen tükrözik a 200 évvel ezelőtti élet problémáit, a megoldási kísérleteket és a megyében élő osztályok, rétegek eltérő törekvéseit. Egy-egy társadalmi, gazdasági probléma megoldására kiadott statútumokból rendszerint többet is bemutatunk, hogy a történeti fejlődés szembetűnőbb legyen. A statútumok ugyanis hűen tükrözik, hogy milyen feladat megoldását nem sikerült elérni (ilyenkor ugyanazt a rendelkezést — szinte betű szerint — újra meg újra megismétli a közgyűlés, legfeljebb egyre szigorítja a szankciókat, így akar álláspontjának végre érvényt szerezni) de azt is. hogy egy-egy kérdésben (a pillanatnyi érdek hatására) hogyan változott meg a nemesi közösség álláspontja. A III/91. sz. forrásban közölt dunaszentgyörgyi statútum — figyelembevéve megyénk helyzetét, a török uralom alatti pusztítást — páratlanul érdekes történeti dokumentum: szinte tapinthatóvá teszi egy falusi közösség mindennapjainak problémáit. Ez a forrás azonban egyéb szempontból is tanulságos: megmutatja egyebek között, hogy a történelmi valóság mindig színesebb, mint a tudatunkban megkövesedett dogmák. A feudális magyar jog egyik alappillérét képezte az a tétel, amely szerint „nemest nem lehet testi fenyítéssel sújtani", ezt azonban cáfolja a statútum egyik, alapvető rendelkezése. Eszerint Dunaszentgyörgyön a „teremtőt tzégéressen" káromló nemest, továbbá azt is aki „utczán, úgy szűrűn és más könnyen gyuladható helyen" pipázott — 32 bottal lehetett, sőt kellett büntetni. Ez a rendelkezés, 1792-ben történt módosításáig nem maradt holt betű. A statútum egyebek közt azonban azt is elárulja: a közéleti érdeklődés nem buzoghatott túlságosan erősen a szentgyörgyi nemesekben, ha pénzbírsággal kellett fenyegetni nemcsak a közembert, hanem azt az esküdtet is, aki csak „kétszeri vagy háromszori hivatal" (hívás) után volt hajlandó megjelenni a gyűlésen. A forráskötetünk harmadik részében közölt dokumentumok másik csoportja megyei (járási) körrendelet, illetve földesúri rendelkezés. E jogforrások a vezető tisztségviselő, a katonai parancsnok, a földesúr saját elhatározása, vagy az országos hatóságok intézkedései alapján kerültek kiadásra. A címzettek köre is általában szűkebb, mint a statútumnál, a körrendelet az esetek többségében egy-egy község lakossága számára írja elő valamilyen egyszeri feladat végrehajtását. Az ilyen típusú jogforrások közül különösen érdekesek a Rákóczi-szabadságharc időszakában kiadott rendelkezések, ezek egyikét a simontornyai vár császári parancsnoka írta alá — megparancsolva jónéhány Somogy és Tolna megyei községnek, hogy az előírt mennyiségű húst és takarmányt azonnal szállítsák be a labanc katonaság ellátásának biztosítására Simontornyára. Különösen a szankció az, amely a korszak viszonyairól árulkodik: „siessetek, mert mènent az harmadnapi határidő el múlik, száz dragonyosok kemíny executioval fognak raitatok menni". A másik itt közölt körrendeletben úgy rendelkezik a török uralom alól felszabadult Tolna első, két évtizeden át „szolgáló" és az erőszakoskodást meg nem vető alispánja , hogy a megjelölt községek kaszálják le a
