Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)

A TÖRÖKKOR - AZ ÜJ HONFOGLALÁS ÉVSZÁZADA

mérföld távolságra egy Dunából képződött tó partján fekvő város és kerület. Isztanbultól 25 napi járó föld. Van népes piaca és fürdője. Szomszédjai Szekszárd és Adony (Dzsánkurtaran). Lakossága mohamedánokkal vegyes. Paks a Duna nyugati partján fekvő kis város, ennek közelében is képződik a Dunából tó, melyet Paksa tavának neveznek. . ." FORRÁS: Bálint Gábor, A magyarországi török hódoltságról XVII. századi török forrás szerint, Századok IV. évf., Budapest 1870. 239—240 1., de az eredeti kézirat „Legbiztosabb út a városok és országok megismerésére" c. alatt a bécsi Hol'bibliothek Nr. 1278 jelzetén található. MEGJEGYZÉS: A kézirat földrajzi leírása nem pontos, de bizonyos részletek, különösen a tolnai és paksi tavak említése érdekes. 11/77 XVII. század második fele TÖRÖK HATÁS A MÓRÁGYI ÉS A SZEKSZÁRDI RÉGI KERÁMIA DlSZlTMÉNYEKBEN „.. A késő középkor folyamán a magyarság mind szorosabb, majd hoszszú ideig közvetlen kapcsolatba jutott az oszmán birodalom ipari, többek között kerámiai termékeivel. A török művészet — a hímzéseken kívül — talán semmilyen téren nem gyakorolt olyan maradandó hatást a magyar nép díszítő művészetének motívumkincsére, mint éppen a kerámiaművesség terén. A kerámiánál a formaadás mellett a díszítés módja és a sajátos török mintakészlet azok a tényezők, melyek az itáliai művészeti befolyáshoz csatlakozva, a habán, részben barokk hatás mellett színesebbé, változatosabbá varázsolták a XVII—XVIII. századi magyar népi kerámia díszítőelemeinek tartalmát. Elsősorban a XVII. század folyamán kivirágzott növényi ornamentikára gondolunk itt, mely tehát egyrészt nyugati, másrészt keleti eredetű. Az utóbbi esetben főleg török művészeti szellemben nevelődött és működő délszláv mesterek közvetítésével jutott el hozzánk és vert itt gyökeret, a szekfűt, rózsát, gránátalmát, a ritmikusan váltakozó színű szirmokkal pompázó forgórózsás ékítményt, s idővel annyira magyarrá vált tulipánt, mint török motívumgyűjteményt adva át ipar- és népművészetünknek. Eddigi leleteink szerint a népies törökös kerámia használati- és díszedényeinek nagyobb arányú elterjedése és előállítása népünknél a XVII. század második felétől számítható, kiterjedése pedig a XVII. század végére és a XVIII. századra esik. Ilyen eredeti török díszítő mintákat őriző tálasedényekkel — mint ásatag műhelyanyaggal és javarészben félkész (fedő ólommáz nélküli) termékekkel — egy, Visegrádon a harmincas években pinceásás során (Széchenyi u.) előkerült későtörök leletegyüttes. .. után újabban Mórágyon. . . találkozunk, ugyancsak ásatag anyagban, továbbélésének nyomai pedig Szekszárdtól Baján át Siklósig, sőt a jugoszláviai Pirot és környékéig is kimutathatók. Az edények klasszikus török formája ebből a késői csoportból — kivéve a hosszú ideig török uralom alatt maradt Jugoszlávia (és általában a Balkán) kerámiáját — nálunk már elmaradt. Hiányzik a félgömb alakú, levágott peremű, meredek falú tál, azután a talpas tál; egyéb kerámiatípusban a pohárforma kályhaszem kiálló peremmel, díszítményben a benyomott textilminta és a sgraffito. Utóbbi díszítési móddal kapcsolatban csak a fehér engobba bekarcolt és a barna, vagy vörös nyersanyagig lehatoló egyenes