Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A KÉSEI FEUDALIZMUS KORÁBAN (1686-1847) - A városépítés a nagy tűzvészig

ban: Teknős Péter, 1733-ban: Kanász Sebestyén, 1737-ben: Pintér Mihály. 1752-ben két takácsmestert Takácsnak, egy szűcsmestert Szűcsnek, egy pintért Pintérnek, egy fazekast Fazekasnak és egy malombérlőt Molnárnak hívnak.

146 Feltételezhető, hogy az 1725/26. évi - 23 kézművest felsoroló - adóösszeírás sem tükrözi Szekszárd teljes kézművesi rétegét. Biztos tudomásunk van arról a pintérről, aki 1725. május 12-én 13 akó új hordót adott át a városházának, s a főbíró Pintér Jánosnak nevezi az elszámolásban. Ugyanakkor a Mészáros Józseftől átvett mészárszékbérleti díjat is elkönyvelik a bírói könyvben.

147 A megyei kovácscéh névjegyzékében szerepelt Bartók Gergely, Gruner Márton és Simon János, ugyanakkor az adóösszeírás hallgat róluk.

148 Fölmerül a kérdés: vajon megéltek-e atyjuktól örökölt mesterségükből? - Aligha. A felsoroltak közül mindössze háromról mutatható ki, hogy nem volt szőleje, lova, tehene és búzavetése. A többinek átlagban 20 kapás szőlejét írták össze. Az átlagnak a többszörösét művelte, illetve birtokolta Ujfalusi János (50), Csizmazia István (54) és Kovács Márton (108 kapás szőlő). A18. század derekán megháromszorozódik Szekszárd kézműveseinek száma (75 fő). Közülük 37-nek magyar, 24-nek német, 14-nek szláv neve van. Legnagyobb számban találhatók a csizmadiák (12), őket követik a takácsok (9), a szabók és csapók (7-7), majd a kádárok ül. pintérek (6), kalaposok, kovácsok és szűrszabók (4-4 fő). Hírünk van 3-3 fazekasról és ún. németvargáról. A takácsok, szűrszabók és csizmadiák többsége magyar, a kádárok, pékek, szabók és vargák többnyire németek. Az uradalom vámosa és magtárosa is német. A molnárok hovatartozásáról is nevük árulkodik: Dunajcsik, Kuti, Molnár, Stech. A18. század második felében erőteljesen folytatódik a város iparosodása; 1772-ben az adózó népesség 25%-át tekintik kézművesnek, jóllehet többsége erőteljesen kötődik a szőlőhöz (183-ból 156 fő). A kézművesek kereken 60%-a magyar, negyedrésze német, 15°/o-a szláv. Továbbra is magyar mesterség a csizmadia, fazekas, lakatos, szabó, szűrszabó és takács szakma. A szűcsök fele is magyarok közül kerül ki. A kőművesek és vargák többsége német. A kalaposok és vargák többsége, az ácsok, bognárok, mészárosok mindegyike német. Az asztalosok és kádárok egyenlő arányban németek illetve szlávok. A szekszárdi céhek fénykora a századfordulóra és a 19. század első évtizedeire tehető. Hangéi Flóra megállapítása szerint 1720-ban a csizmadiák, szabók és takácsok szerveződtek céhhé, röviddel ezután a pintérek és vargák (1723., 1726). Céhbeli életüket leginkább a csapók 1744. évi okleveléből, majd a századfordulótól kezdve a fazekasokébői ismerjük. A csapók Székesfehérvárról hozták a szerződésmintát, s annak előírásai szerint választottak céhmestert és dékánt; aszerint irányították a városba érkező vándorlegényeket a legjobban rászoruló mesterekhez. Protestánsokat is befogadtak. A munkaerő-csábítást büntették, ezért ügyeltek arra, hogy a céhlegények javadalmazása senkinél sem haladja meg az alapszabályban rögzített mértéket: a 12 forintos évi bért, az egy darab csuhát (felsőruha), a két inget, két pár lábbelit és egy süveget.

149 A megfont és szőtt gyapjút szűrposztóvá feldolgozó szekszárdi csapómesterek virágkora a 18. század ötvenes éveire tehető. Az 1744. évi céhokmányt aláíró 7 mester nevét 1752-ben még megtaláljuk a város adózóinak a jegyzékén, de 20 év múlva már csak Szajtl Mihály (nem alapító tag) képviseli a szakmát. A többi legfeljebb kontárként űzte a szűrposztókészítést.

150 A takácsok futották be - a csizmadiákat és szabókat is megelőzve - a legnagyobb karriert. A Szekszárdon 1720. április 9-én megtartott megyegyűlésen felolvasták a pincehelyi takácsoktól átvett céhszabályzatot, s miután a jelenlevők közül senki sem mondott ellent, a vármegye elfogadta annak előírásait.

151 A falusi asszonyoktól felvásárolt gyapjú-, kender és lenfonalakból abroszt, asztalkendőt, kamukát (damaszt szövet), kittelt (kötény)-vásznat szőttek. Céhbe tömörülésüktől a 18. század végéig a szekszárdi kézművesek egyhatoda kö-