Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD IPARA - Kisipar

Az idősebb szekszárdi gazdák és állatorvosok emlékezete szerint a deformálódott patájú, s fájdalmukban fülüket lógató lovakat gyógykovácsokhoz kellett elvezetni. Ezek egyike Dittrich Gyula volt, aki gondos faragással és reszeléssel olyan állapotba hozta a ló patáját, hogy arra jól illeszthető patkót verhetett. Dittrich mestere volt a szekerek és rugóskocsik készítésének is. Megvasalta a tűzoltókocsikat, a IL világháború alatt 11 honvédségi, harctéri szekeret vasalt meg, a munkában Háromházi, Körmöcz és Lóridon bognárok működtek közre. Hentesek részére fédères szállítójárművet csinált, amit Hradek Lajos bélelt ki bádoglemezzel. Ekét és kapát gyártott, javított, élezett szinte nap mint nap. Segéd korában a város különböző utcáiból, pl. a Perczel utcai Kazamér Ferenc és Háromházi Sándor B. Balogh utcai bognárműhelyéből négyesével összefűzve gurította be apja műhelyébe a kocsikerekeket, hogy vasalásuk után visszajuttassa azokat ugyanazon módszerrel. A kovácsszakmában csak az I. világháború előtt lehetett meggazdagodni. Azután már csak a ház és a műhely állagának megőrzésére futotta a jövedelem. A kovácsnál megforduló lovasgazdák legritkább esetben fizettek készpénzzel. Minthogy az iparosok többségének volt szőlője és konyhakertje, elfogadták fizetés gyanánt a szőlőbe kihordott trágyát, a hentestől a vasárnapi fél ill. egy kg marhahúst, másoktól a baromfit és tojást, tejet és tejterméket. Szinte mindenki tartozott valakinek. A két háború közötti általános pénzhiány miatt eluralkodó cserekereskedelem azzal járt, hogy Marth, Mayer, Singer, az ismert vaskereskedők sem jutottak idejükben a pénzükhöz. Munkanélküli kovácssegédek csapatostól járták az országot, gyakorta jelentek meg kovácsműhelyek ajtajában, hogy szállásért, élelemért munkát vállalhassanak. A kovácsok társadalmi kapcsolatai egysíkúak. Nappalaikat és esti óráikat a műhelyben, vagy az ajtaja előtt sorukat váró gazdák és fuvarosok társaságában töltik el. Akárcsak a borbélyoknál, a kovácsműhely ajtaja előtt is mindenféle eseményről tudomást szereznek. Szakmabeliek, barátok, polgárok, parasztok, bámészkodó kamaszok megszokott találkaterévé varázsolja a kovácsok portáját. A mesterek és segédeik hétköznap este egyesületbe, pláne kaszinóba nem járnak, elfoglaltságuk miatt ki sem mozdulnak házaikból. A mezőgazdasági tevékenységhez kapcsolódó iparosok: bognárok, kádárok, kovácsok, kötélverők, molnárok, pékek és mások munkaidejükkel és csekély szabadidejük eltöltésével igazodtak a parasztokhoz. Házasodási szokásaikban azonban a többi iparost követték. Tehetős és szakmáját szerető kovácslegény nem nősült be parasztgazdához, mert nem akart annak cselédjévé süllyedni. A parasztlány szívesen költözött el szüleitől iparossal való házasságkötés útján, a felemelkedés lehetőségét, a deréknyomorító kapálástól való szabadulást remélve. Könyvkötők A nyomdai tevékenység nélkülözhetetlen kiegészítője, a nyomtatványok „beöltöztetője", a könyvkötés. A Molnár-féle nyomdának is volt kötészeti osztálya. Lugosi (Laufer) Béla (1886. Bonyhád - 1970. Szekszárd) a megyeszékhelyen Ferencz Gyula keze alatt lett segéd 1902-ben. A húszas években a kötészet vezetője volt. 1934-ben kivált a cégből, könyvkötésre, papír- és könyvárusításra váltott ki iparengedélyt a Süketkorzón. Lugosinál szabadult fel Ónódik József aki 1934-ben mesterétől átvette a Molnár nyomda kötészetének vezetését. Rácz Pál üzemvezető keze alatt tanulta ki a szakmát a II. világháború éveiben Hauszknecht Ferenc, Szűcs Nándor és Vadász József, mindhárman a Molnár nyomda államosítása után sokat tettek a szakma becsületéért és továbbéléséért. Berger Mihályt 1911-ben szerződtette tanoncnak Molnár Mór. 13 évi tanulás ill. szakmai gyakorlat után a Kaszás nyomdász- és könyvkötő család támogatásával kiváltotta az