Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)
SZEKSZÁRD IPARA - Kisipar
a pénzt. Kérnek, követelnek, vesztesek maradni nem akarnak. Egyedül neki, Uglárnak kell megsemmisülnie. 1929. december 6-án „az emberek tiszteletének elvesztésétől félve" a halálba menekül. 72 Halálhírét sokan kétkedve fogadták. A találgatásoknak azonban véget vetett Uglár hullájának megtalálása Dunapentelén, 1930 márciusában. Az alsóvárosi temetőben óriási tömeg, köztük az iparostársak zászlajuk alatt, kísérték útjára a gazdasági viszonyok mostohasága folytán összeroppant idegzetű embert. Kölcsey utcai házát a bank elárvereztette. Özvegyét Zámbó István harangöntőmester fogadta be, akinél kegydíjból tengette életét. Férjével együtt jeltelen sírban nyugszanak a szekszárdi alsóvárosi temetőben. 73 Lunova Jenő, az 1933. évi faluszövetségi kiállítási iroda aranyéremmel kitüntetett vezetője építészként, festőként és szobrászként egyaránt ismert volt. Festői hajlamának kibontakozásában szerepe volt Ács Lipótnak. Faragott bútorai becsesek. Ö készítette a belvárosi rk. templom Szentkereszt-kápolnában megcsodálható feszületet. 74 Fazekasok Ide soroljuk a cserepeseket, gölöncséreket, tálasokat és keramikusokat. Steig Flórián, a cserépfazekas dinasztia alapítója 1873-ban lett önálló iparos. Az 1906. évi milánói világkiállításon sikert aratott Ács (Auerbach) Lipót szekszárdi gimnáziumi tanár tervrajzai alapján készített remekeivel. 75 Fia, Steig István 3 éven át hallgatója volt a budapesti iparművészeti iskolának, majd 1931-ben önállósította magát. Munkáiért kitüntetésekkel halmozták el. Az agyagot Bátaszék határából hozatta, mert az egyaránt megfelelt a habán és a törökös mintázatú termékek előállításához, ő terjesztette el a jellegzetesen piros és fekete agyagedényeket. A múlt században még jól ismert fazekasokat, a szekszárdi céh egykori tagjait vallotta mestereinek. 76 Tamás János ősei Csíkszeredából vándoroltak Szegedre, majd Kalocsára. Szegeden két fazekas manufaktúra működött a múlt század végén. Amelyiknél Tamás János elszegődött, 36 segédet foglalkoztatott, 3 műhelyben egyenlő arányban 12-12 kályhás, fazekas és „korongos" (tálas). Mindegyik ,jleppre", vagyis balkáni exportra termelt. Az 1878-as hadiesemények után Tamás János Szekszárdra költözött, mert kedvező híreket hallott a város jómódjáról, vásárlóerejéről. („. ..mind gazdag vót a szekszárdi fazekas... vót fődgyük, szőlejük, fejős tehenük, minden vót. "j 77 Fia, Tamás József nála töltötte ki tanoncéveit, 1889-ben szabadult fel. Neki már nem kellett „remek' '-et csinálnia, hiszen addigra megszűnt a céhrendszer. (Szabadulása évében 12 mester dolgozott Szekszárdon.) Vándorútra kelt, elsőnek nagybácsikájához Kalocsára gyalogolt tapasztalatot szerezni. Onnan Magyar István műhelyébe, akinél két tucat fazekas és kályhacsempekészítő segéd társaságában fejlesztette tudását. E valósággal gyár méretű műhelyből a Tiszán úszó járműveken juttatták el a portékát. Szegedről Tamás József visszament Kalocsára, majd Dunaföldváron ismerkedett meg a formák és színek világával. Hazajőve Szekszárdon Németh István bartinai műhelyében szegődött el, aki igazi tálas volt. A mórágyi fazekasoktól átvett tányérformák különös minőségű agyag felkutatására késztették a szekszárdiakat. Az említett bátaszékin kívül egyedül a baranyavölgyi és sötétvölgyi agyagból lehetett papírvékony szélű, befelé görbülő tányérokat csinálni. Régente cserébe adták el áruik egy részét. A fél család elkísérte a mestert, hogy segédkezzék a piaci és vásári árusításban. Nyáron többnyire korsót és csibeitatót raktak szekérre (sok fuvaros megélt a vásárosokból), rétegenként bőven kibélelték szalmával, majd ponyvával letakarták és szorosan lekötözték a rakományt. Á szekszárdi piacnapokon (szerda, szombat) a Süket-korzón, az ún. „gölöncsér-piacon" kínálták portékáikat. A szekszárdi, nagydorogi és paksi piacnapokon szezonban 150-200 csörgős korsó talált vevőre. Dísztárgyakat és háztartási edényeket többnyire a
