Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD POLITIKAI ÉLETE - Szekszárd gazdálkodása

kívül gondok voltak a csatornaművel, a szennyvízderítővel, és ingerültséget váltott ki az is, hogy a jéggyár túlméretezettre sikerült.

78 A beruházások körül észlelt hiányosságok még tovább fokozták a szekszárdi polgárok ellenérzését a vízvezetékkel kapcsolatban. A vízdíjak, kisebb változtatásokkal, az 1926-ban megállapított és már akkor is erősen kifogásolt szinten maradtak. A gazdasági válság éveiben a leromlott kereseti viszonyok mellett egyre szélesedett a fizetésképtelenné váló réteg. A 30-as évek közepére ez oda vezetett, hogy a közüzemi díjak csökkentését a politikai megfontolásokon túl, már a gazdaságiak is egyre sürgetőbbé tették. A város már csak a díjcsökkentés kedvező hatásától remélhette a fizetési fegyelem helyreállítását, s ezzel bevételeinek viszonylagos növelését. A kisgazdák Örffy által is támogatott előterjesztése a legkülső övezet vízdíjának megszüntetését, az istállók vízdíjának törlését, a többieknél pedig a díjak 1/3-os mérséklését javasolta. A javaslat elfogadása a város számára azt jelentette, hogy az újonnan megállapított díjak csupán az üzemi költségekre és a kölcsöntörlesztésre nyújtottak fedezetet, és megszűnt a vízmű eddigi tekintélyes hozzájárulása a városi adminisztrációs költségeihez. Ebben a helyzetben a városi háztartás egyensúlyának megőrzésére két forrás kínálkozott: az egyik az állami támogatás a másik a szigorú takarékosság. Örffy Imre sem látott más kiutat a válságból való kilábalásra, ezért minden igyekezetével maga is a takarékossági program megvalósításán fáradozott. Az ő közbenjárásának volt köszönhető, hogy Szekszárd e válságos időszakban folyamatosan kapott kamatmentes állami kölcsönt, valamint vissza nem térítendő államsegélyt; igaz ez utóbbit nem egyszer az állammal szemben fennálló tartozások rendezésére.

79 Sokkal nehezebb és fájdalmasabb volt a takarékossági program megvalósítása, mert ez mindenekelőtt a városi tisztségviselőket és alkalmazottakat érintette. Az olcsóbb és hatékonyabb közigazgatás iránti igény már a 20-as években megfogalmazódott országos szakmunkában és a gyakorlati igazgatásban, helyi szinten is. Weis István belügyminiszteri titkár 1920-ban a következőket írja a dualizmuskori közigazgatásról: „Sehol a világon nem volt aránylag annyi tisztviselő, mint nálunk. A tisztviselők felesleges munkája azért volt szükséges, mert mi a hivatalnoki rendszer kóros osztrák alakját vettük át, amely könyvelt és ellenkönyvelt, revidiált és kezelt, rengeteg időt és erőt igénybe vett, az aktát el is intézte, de az ügyet érdemben nem oldotta meg. Az ily módon találóan jellemzett rendszer a háborút követő néhány évben csaknem érintetlen maradt. A közigazgatás racionalizálására irányuló törekvés először egy 1923-as Bm-rendeletben, majd pedig egy évvel később az ún. szanálási törvényben jelenik meg. A rendelet hatására a városi tisztviselők és alkalmazottak száma Szekszárdon is valamelyest csökkent, anélkül azonban, hogy a létszámapasztás komoly megtakarítást jelentett volna.

81 A város költségvetésében a legjelentősebb tétel változatlanul az alkalmazottak illetménye maradt. Az illetményen belül indokolatlanul magasak az alapbérekhez járuló különféle pótlékok, különmunkadíjak és átalányok. Ezen a helyzeten kívánt változtatni az 1927. V. tc, amely elrendelte a tisztviselők ületményének újbóli megállapítását: ,ettől remélve a tisztviselők kiegészítő jövedelmeinek általános csökkentését. A gyakorlatban azonban nem sok változás történt, mert a törvény kategorikusan nem tiltotta a különféle pótilletmények és átalányok kifizetését. Szekszárdon mindössze annyi történt, hogy a számvevőség a polgármester havi pótilletményét 30 pengővel kisebb összegben állapította meg. Ezzel egy időben, a törvény előírásainak eleget téve, megszüntették a tisztviselők által korábban élvezett természetbeni juttatásokat is.

82 Mindezek ellentételezéseként viszont újabb pótilletményeket állítottak be: a polgármester számára havi 100, a főjegyző, a tanácsnokok, a tiszti főszámvevő 50, a főmérnök 30, az adóügyi nyilvántartó és iktató számára havi 20 pengő értékben.

83 A közigazgatási törvényt követő években a pótilletmények súlya nem hogy csökkent, hanem tovább nőtt: 1927-ben Vendel polgármester pótilletménye alapbérének 35%-a volt. Ezzel szemben 1931-ben a polgármester alapbére összilletményének már a felét sem tette ki. (Az alapbér 6 600, az összilletmény 14 728 pengő volt.)

84