Tolna Megyei Levéltári Füzetek 10. Tanulmányok (Szekszárd, 2002)

Hódi István: Az öreg tölgy mesél: Gemenc • 289

Lassi csárda Régi csárda, híres csárda állt bent az erdőben, Betért oda minden utas jövőben-menőben. Dombon állt, a Duna vize körül szokta fogni, De azért a kocsma ajtót nem kellett becsukni. A tetején réges-régen még nádfödél állott, Benne néha hétköznap is cigánybanda játszott. Kocsmárosné, Bözsi néni dalos kedvű ajkán Felcsendül a régi nóta „Az én orcám halvány". A tetején a szalufát a szú meg nem ette, Mindig akadt híres legény, aki leégette. Bent mulattak a legények- és mindenki táncolt, A csárdának nádfödele körös-körül lángolt. No de sebaj, ha leégett szalufája, nádja, Közel volt az újra való, hamar került rája. Az alakját, a formáját máig megtartotta, Hivatása ma már szelíd erdei lakocska. Orvvadászok, orvhalászok, vásárjáró népség, Van-e még bent decsi szagos, gyakorta megnézték. Fogás után a halászok be-betértek inni, Kontójukat kocsmárosné a rováson jegyzi. Megtörtént itt az az eset erdésszel, vadásszal, Álló hétig itt mulattak egy banda cigánnyal. Ha a pénzük elfogyott is, a jókedvük soha, Nem kérdezte soha senki, mikor mennek haza. A csárdának csak híre van idősebbek ajkán, Csorbát ejtett múló idő becsületén, rangján. Kipusztult a decsi szagos a hegyen azóta, A csárdában elhallgatott már régen a nóta. Megszűnt lenni országhatár a kocsiút, árok, Marhát, lovat nem árulnak csempészek, hajcsárok. Az udvarán vasút zötyög északról le délnek, Azok, akik itt mulattak, már régen nem élnek.