Tolna Megyei Levéltári Füzetek 10. Tanulmányok (Szekszárd, 2002)

Cserna Anna: "Iparkodó gazdaság" A lótenyésztés és a lónemesítés ügye • 229

települése közül 11-ben egyáltalán nem jegyeztek fel igás állatot, tehát a földet a legtöbb helyen valóban lovakkal művelték. Mivel legeltetésre való puszták nemigen voltak, így lovaikat szabadon nem nevelhették. A ház körül istállóban tartott, takarmányozott ló gondozására rengeteg időt áldoztak abban a reményben, hogy kitűnő munkaeszközzé váljon. A céltudatosság, a szakszerű gondozás meghozta az eredményt, mert a keresztezésekkel szép külsejű, a szántáshoz és vetéshez megfelelő erejű lovat tenyésztettek.

27 A Simontornyai járásban a Sárvíz és a Kapós folyó között elterülő hegyes valamint „kies nagy pusztákkal" tarkított vidék kedvezett a lótartásnak. Az 1828. évi összeírásban szereplő 3711 ló és a 2437 ökör aránytalanul oszlanak meg az egyes községek között. A lovak viszonylag magas száma alapján sem feltételezhető a hagyományos gazdálkodásnak a szerepcsökkenése.

28 A nagyszámok törvénye még nem érvényesült. A 19. század közepéig a lassú, ám megbízható ökör nem szorult ki a mezőgazdaságból. Mindenképpen az átalakulás folyamata beindult. Egyelőre a mennyiségben fogható meg a tenyésztői munka, ami mögött minőség felé tendálás apró jeleit felfedezhetjük. A kortárs Egyed Antal eredményként könyvelte el, hogy „ vagyon majd minden Helységnek is különös jófajtú Maglovai"?

9 Általános jelensége volt a korszaknak, hogy a falvak saját költségükön apaállatokat megvásárolták, hogy a nemesítés, a fajtaváltás már tudatosan történt. A vármegyei sikerekkel igazolható, hogy az állattenyésztés és a földművelés egyre kevésbé elkülöníthető ágai a mezőgazdaságnak, és az állattartás feladataiban, módjában már változott. Erről a szintről vette át a tenyésztés ügyét, illetve az ebbéli ismeretek terjesztését a Lótenyésztésre Ügyelő Választottság, amely nem nélkülözhette továbbra sem a nemes vármegye hivatali apparátusának a segítségét. A Lótenyésztésre Ügyelő Választottság munkája A 18. és 19. század fordulójától, a reformkorban a „lódolga" időszerűségéből semmit sem veszített, mert a lóállomány, a UCl. Egyed 1828. 54. p. 240