T. Mérey Klára: Rendhagyó válogatás egy életműből - Tolna Megyei Levéltári Füzetek 9. Tanulmányok (Szekszárd, 2000)

Rendhagyó válogatás egy életműből

Érdekes évek következtek. A magánvizsgától most sem szabadultunk meg, de legalább saját tanáraink vizsgáztattak minket és a vizsgabiztos utazott Szekszárdra, nem nekünk kellett elutaznunk. A külső világ azonban már beleszólt életünkbe ezekben az években. 1942-től kitették a tanulókat a gimnázium szép nagy épületéből és azt hadikórháznak rendezték be. Minket bezsúfoltak a polgári leányiskola sokkal kisebb épületébe, az ottaniak, a „házigazdák" (így a húgom is) délután jártak iskolába, ugyanoda. 1944 őszén pedig ebben az épületben is megszűnt a tanítás. Ekkor osztálytársunk, Kovács Kata édesapjának orvosi rendelőjét rendezték be hosszú asztallal, székekkel. Ekkor már a 33 főből álló osztály létszáma is erősen megfogyatkozott. Először a zsidó fiúk tűntek el, majd néhány gyenge tanuló jelentkezett - hadi érettségi reményében - Hunyadi páncélosnak. Egyiküket sem láttuk soha többé... Akkor az még nem volt szokás, hogy a politikai fordulatokat „megbeszéljék" a tanulókkal. A háború vihara úgy rohant el fejünk felett, mint egy valóban távoli esemény, csak néha döbbentünk meg, amikor egy-egy jó táncos, vidám iskolatárs elestéről, haláláról értesültünk. De aztán egyre közelebb került ez a „vihar", városunkat ellepték a menekülők. Egy kedves szegedi család lakott nálunk hosszabb ideig, hiszen a hivatali lakás nagy volt, hat szobás, bőven volt benne férőhely. Aztán annyira közel jött a front, hogy már Szekszárdon is csomagoltak. A harmadik leány osztálytárs: Vera eljött elbúcsúzni. Örök emlékképem maradt az egyre távolodó, barna télikabátos alakja, a maga reménytelenségével. Aztán egyik este apám összehívta a családot, leültünk megbeszélni: menni vagy maradni? Mi, apámmal szívesen mentünk volna, de anyám és húgom maradni akartak. Apám az első világháborúban évekig volt Szibériában hadifogságban, s azt mondta, hogy az orosz nép jó, szerinte a sok szétkürtölt rémség csak propaganda. Átmentünk a szomszédos postaépület pincéjébe és ott töltöttük 1944. november 29-ről 30-ra virradó éjszakát. Időnként halálra fáradt magyar katonák jelentek meg és a németek aláaknázták a telefonközpontot. Hajnalban felköszöntöttük apánkat András napja alkalmából, majd anyánk javaslatára: hazaszaladtunk. Akkor már potyogtak a golyók, félve kerültük meg a házat, amíg a túloldalon levő kaput elértük. Aznap este nagy dörömböléssel beállított egy sereg szovjet katona. Udvarunkba beállítottak egy Katyusát. Nem volt villany, és 6