T. Mérey Klára: Rendhagyó válogatás egy életműből - Tolna Megyei Levéltári Füzetek 9. Tanulmányok (Szekszárd, 2000)

A kézművesek hierarchiája és kereseti viszonyai Dél-Dunántúl két vegyes lakosságú mezővárosában a 18. század végén

A másik, fontosnak tűnő megállapítás a mesterségekkel kapcsolatosan a fiúk „alkalmazása", a családon belül az egyes szakmák folyamatosságának biztosítása. Ez pl. a kéményseprő, a sörfőző esetében már-már szakmai „védelemnek", egyes szakmák „kisajátításának?" is tekinthető. De szerepel a mester fia - legény vagy inasként - a kovács, a lakatos, az asztalos, az esztergályos, a tímár, a takács, a csizmadia, a szabó, a molnár, az ács mesterségeknél is. Ez pedig arra mutat, hogy maguk a mesterek is gyermekeik jövője szempontjából fontosnak és tovább vivőnek tekintették mesterségüket. Az ipar itt felvázolt szerkezete arra mutat, hogy a 18. század végére Dél-Dunántúl két mezővárosa lakóinak - és nyilván a hozzá hasonló más oppidumokénak is - már eléggé szerteágazó ipari szükségletei voltak, amelyeket az ott megtelepült iparosok nagyrészt ki tudtak elégíteni. A mesterek többsége céhtag volt, megvolt az eleven kapcsolat az egyes szakmákon belül és egymás között is. A hierarchikus tagozódás nem szembeötlő, de figyelemre méltó, hogy Tolna egyik bírája a szabó mesterek közül került ki és hogy a csizmadia mesterek egyike nemes volt, s így adómentességet élvezett. A nemesi összeírásokban mindenkor megtaláljuk a tolnai csizmadia mestert! Érdemes még figyelnünk arra, hogy az özvegyi műhelyek milyen vonzó hatást gyakoroltak távolabb élő mesterekre, legényekre. Tolna nem egy műhelye Budáról vonzott ide iparost. Mint minden részletes leírás, ez is, az élet szomorú oldalát is bemutatja. Ehhez tartoznak az elaggott mesterek, akik már csak úgy-ahogy űzik mesterségüket, de összeírják őket, mert végül is céhtagok, helybeli vagy távoli céhek bejegyzett mesterei. Amiről most számot adtunk, az a 18. századvégi életnek egy szelete volt. A mesterségek hierarchikus rendjét nem tudtuk konkrétan megállapítani, de az előbb elmondottak alapján a kortársi megítélés szempontjából ez nagyon mellékes volt. Az a mester, aki műhelyében tanította fiát, egyben „rangsorolt is", méltónak tartotta arra a mesterségét, hogy utódot állítson - saját családjából munkája folytatására. FORRÁS. IV. Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium. Veszprém, 1994. 11. 9. 11. Szert: Dóka Klára, Éri István. Budapest-Veszprém, 1995. 37-51.o. 196