T. Mérey Klára: Rendhagyó válogatás egy életműből - Tolna Megyei Levéltári Füzetek 9. Tanulmányok (Szekszárd, 2000)

A XVIII. századi határperek néprajzi és történeti forrásértéke

valóban megleltük az 1725. évi megyei adóösszeírásban. Mindketten telkes jobbágyok voltak, akiknek telkén egy-egy fiú is dolgozott. 4-2 ökör, 2-2 tehén, egy-egy ló, 11-8 sertés s ezenkívül 16-16 köböl búza, 4-4 köböl rozs, 8-8 köböl zab és köles, 8-5 köböl kukorica és 6-4 akó bor után adóztak. Ha mindezek után összegezni akarnók eredményeinket, akkor meg kell állapítanunk, hogy azok a jobbágy gazdák, akiknél a szolgálatba szegődöttek foglalkozást és kenyeret találtak, megyénk területén általában nem voltak olyan jómódúak, illetve nem rendelkeztek olyan sok földdel és állattal, ami a rendszeres cselédtartást, idegen munkaerő igénybevételét indokolta volna. Úgy látszik azonban - éppen ezeknek a szolgálatba állóknak sokszori helyváltoztatásából, - hogy ez a réteg nem is kívánt egy-egy jobbágygazdánál véglegesen megtelepedni, hanem mihelyt alkalom nyílt rá, uradalmakhoz szegődtek, ahol huzamosabb időt töltöttek el. A jobbágygazdaság kicsi és éppen ezért egy-egy rossz termés vagy állatvész már létében fenyegette, nem nyújtott megfelelő létalapot a cselédek vagy a zsellérek számára. (Itt kell megjegyeznünk, hogy azokban az összeírásokban, ahol a gazdák nevét a megfelelő időpontokban megtaláltuk, hasztalanul kerestük a szolgáikként szereplő tanúk neveit a házas és hazátlan zsellérek sorában.) Valószínű, hogy az a réteg, amelyet - a korabeli források alapján - szolgák néven tartunk számon, egyáltalán nem volt egységes. A foglalkozást kereső nincsteleneken kívül tehetős jobbágygazdák gyermekei is elszegődtek (utóbb colonusként találjuk meg nevüket). A gyakori foglalkozás és helységváltoztatás okait elsősorban a néprajztudomány módszerével lehet majd megállapítani.

53 Uo. Conscriptio animarum... Processus Koposiensis 1712-1773. II. ö. 49. (1725. évi conscriptio.) Itt kell utalnom Andrásfalvy Bertalan kutatásaira, aki a XIX. század első feléből származó olyan hagyományra bukkant, amely szerint egy-egy jobbágygazda gyermekei más falvakba mentek el, néha otthonuktól távol, hogy ott szolgálatba állva, sajátítsák el annak a vidéknek termelési szokásait. Utalhatunk még Nagy Lajos: Csere gazdalegények (Ethn. 1965. LXXVII. 610-612.) közleményére, amely szerint a XIX. század második felében Bihar megyében az volt a szokás egyes községekben, hogy a gazdalegények más falvakba jártak át dolgozni, illetve hosszasan tartózkodtak ott, hogy a román, illetve magyar nyelvet vagy pedig az illető községben dívó jószágnevelést megtanulják. 117