Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

Érthető lenne, ha az ilyen indíttatású embereket a háború utáni idők sokkszerűen érintették volna. Amivel korábban soha, az erőszakos asszimiláció kísérletével ekkor kerültek szembe először, amit saját magamra is vonatkoztatnom kell. Társadalmi hovatartozásunkkal természetesen tisztában voltunk, családunkra büszkék is, de - a kifejezés ismeretlen lévén - sose éreztük osztályidegeneknek magunkat. Kizsákmányolóknak és népelleneseknek természetesen még ennyire sem. Nem tudom, hogy annak a rendszernek a képviselői, akik ezt hivatalból meghirdették és nem mindennapi kegyetlenséggel a gyakorlatba is átültették, mennyire voltak tisztában azzal, hogy az általuk oly sűrűn emlegetett „nép"mennyire nem az ő eszejárásuk szerint gondolkodott. Bármennyire is egyetlen hiteles és jogérvényes képviselőiként állították be önmagukat. Vidos nagybátyámnak, a mersei földesúrnak, haja szála se görbült ősei falujában, noha a hat kilométernyire lévő járási székhelyből, Celldömölkről a hatóság kitiltotta. Ez az újfajta asszimilációs kísérlet, melyet csak én nevezek így, tökéletesen csődöt mondott. Nem a nemzetiségbeli hovatartozást célozta meg, hanem a társadalmi helyzetet, melyben a teljes nincstelenség, a lumpenproletariátus vagy legfeljebb a segédmunkásság szintjére kellett volna süllyednünk és múltunk bűneiért ott vegetálnunk. Mindkét nagyanyám, apám, nagybátyáim nyugdíját elvették, a Vidosok földjét úgyszintén. Nem vall a fentebb említett nép nagyfokú ellenszenvére, hogy ugyanők, egykori földjükön akadálytalanul lehettek termelőszövetkezeti tagok. A Rákosi vészkorszakot és a számukra egyáltalán nem szívmelengtő Kádár-rendszert átvészelve, jelenleg kárpótlási jegyeken vásárolt 100 hektár tulajdonosai a saját földjükön. Ismét a falu legnagyobb birtokosai. Egykori magtáruk 150 éves épületének felhasználásával a falu közepén hétszobás ikerházat építtettek és azzal közös telken, ahol Felsőmajorjuk ököristállója állt, egy négyszobás másikat, a lengyel menekült apjuk révén idegen nevet viselő leszármazottaiknak. Ezredes nagybátyám állatkísérőként ment nyugdíjba; az egyik alezredes, mint a balinkai bauxitbánya szivattyúkezelője, az előbb említett hadifogoly pedig az egyiptomi követség gépkocsivezetőjeként. Apám volt az egyetlen, aki megengedhette magának, hogy vagyontárgyai eladásából éljen egészen 82 éves korában bekövetkezett haláláig. Nem dolgozott „ezeknek", amit egyébként nem sikerült pozitív alapállásnak elfogadnom. Őt valamilyen csoda folytán nem telepítették ki. Anyámékat - és az akkor éppen katonáskodó jómagamat - se érte ez a sors, pedig a házból, melyben laktunk, sorozatban kerültek hozzánk hasonló osztályidegenek a Hortobágyra. Ittmaradásunkban gyanítom, hogy része volt gyerekkori játszótársaim szüleinek, a házfelügyelőéknek, akik más hasonló beosztásúakkal együtt aligha kerülhették el, hogy az ÁVH kényszerű informátorai ne legyenek. Anyám az V. sz. Autójavító Vállalat üzemírnokaként, mint törzsgárdista ment nyugdíjba. Engem hat félév után származásom miatt zártak ki a Kertészkarról és bizton nézhettem olyan jövő elé, hogy segédmunkásként végzem pályámat. Ami egyébként több volt, mint változatos és tarkította rakodómunkásság épp 268