Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

Weindl-ekre is hatott, hiszen amikor fiatal huszártisztként eljárt udvarolni Adél lányukhoz, természetesen udvariasan fogadták. Hozzá azonban nem adták, hanem az összehasonlíthatatlanul jobbmódú és ugyancsak nagyon szép ember Michailovits Kornélhoz. Apai és anyai nagyszüleim két tagjának első találkozása tehát eléggé korai volt. Anyai nagyanyámék - a koltai Vidosok -150-200 éve még hétezer hold körüli birtoka a születések révén ugyan aprózódott, de a földosztás még így is kereken ötszáz holdtól fosztotta meg őket. Itt lehettem szemtanúja annak az életformának, mely homéri táplálkozásokban, vadászatokban, szinte szüntelen vendéglátásokban kulminált. Nagyanyám Dániel bátyja, mint egyházmegyei felügyelő, elképzelni se tudta volna, hogy az evangélikus papság alkalmanként ne nála egyen: - ingyen. Azt nehéz lenne megmondani, hogy a felettébb külterjes, a saját termeivényeit jórészt felélő - bár cselédjeinek a környékben megszokottnál lényegesenjobb konvenciót fizető - birtokosból és birtokából mi lett volna, ha a földosztás közbe nem jön. Semmiképp se a gyarapítók közé sorolható. Nagybátyám a húga örökrészét, 92 holdat is használta. Elméletben bérelte, bár ez a legfurcsább bérletek közé tartozott. Némi liszt-, zsír-, sonka- és kolbászküldemények Pestre és az a lehetőség, hogy nyaranta nagyanyám gyerekeivel, később csak anyámmal és velem, legalább két hónapra visszament szülőhelyére és ott egész egyszerűen csak jól élt. Ő maga gyűlölte a potya vendégeket, hithű evangélikus létére a papokat is, akiknek rendszeres vendéglátása némi szerepet játszott abban, hogy földje után pénzt csak elvétve és rendszertelenül látott. Bár ő maga bizonyítottan szerelmi házasságot kötött, hat gyereke megszületése után a szerelmet nem kevésbé. Későbbi nászasszonyához, apai nagyanyámhoz hasonlatosan tökéletes ura lévén családjának, lányai közül a két fiatalabb férjhezmenetelét egyszerűen csak elrendelte. Nem tudott észokot elképzelni az ellen, hogy valaki feleségül ne menjen a dúsgazdag Michailovitsék egyetlen megmaradt fiához, amikor annak családja a főváros húsz legnagyobb adófizetője közé tartozott. Anyám részéről ez vitathatatlan kényszerházasság volt és csak nagyon rövid ideig tartott. Az én világra jövetelem elősegítéséhez mindenesetre elégséges volt. A válás - előbb nagyon hosszú évekig tartó különélés - anyám meglepő gyors döntése nyomán jött létre, aki egészen más életformában, életkeretek között nőtt fel, mint férje. Emögött mindenesetre több karakánság rejlett, mint más, a családban felmutatható válások esetében. Apámnak ő volt a második felesége. Az elsőnek ma sem tudom, és valószínűleg sose fogom megtudni a nevét. Mindenesetre katolikus volt és gyanítom, hogy a félvilágihoz közelálló hölgy. Csak érettségi után mertem érdeklődni kiléte iránt, de a kérdést apám rá felettébb jellemző módon ütötte el: - Később egy máltai lovaghoz ment feleségül! Bizonyára nem apám szépsége (aki lófogú, csúnya arcú, kissé dülledt szemű, hadaró beszédű, de nagyon jó testalkatú és mozgású, elegáns, kitűnően társalgó ember volt) ragadta meg, hanem a Michailovits-Weindl va260