Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

csak közel leszek Magyarországhoz, talán adódik lehetőség a hazamenetelre. Igazat adtam neki. Utolsó este a barakkban. Hosszan beszélgettünk a barátokkal, volt aki féltett a bizonytalan úttól, mások tréfásan irigykedtek, de mindannyian sajnálták, hogy elválunk. Többen megkértek, hogyha sikerülne hazajutnom, hozzátartozóiknak továbbítsam üzenetüket. Mindentfelírtam. Éjszaka nagyon nyugtalanul aludtam. Reggel érzékeny búcsú a barátoktól, még Lakatos őrmester is hosszasan szorongatta a kezemet. Szegényes kis holmimat már este összepakoltam egy kis oldalzsákba. Begyalogoltam Auerbachba, ahol hamarosan kaptam vonatot Nürnbergbe, innen már főútvonalon utaztam tovább. Elég hosszú ideig tartott az út, négy nap alatt értem Bécsbe. Az utazás alatt különösebb esemény nem történt. Mandulagyulladásom még tartott, gyógyszer nélkül szegény szervezetemre volt bízva, hogy elbánjon a fertőzéssel és ez bizony elég hosszú időt vett igénybe. Alig ettem valamit az utazás alatt, pedig a hosszú várakozások alatt a nagyobb pályaudvarokon a német katonai konyhán, ha mást nem, de meleg levest mindig kaptam. Átszállások, várakozások, bombázások miatt nyúlt ilyen hosszúra az út. De még mindig rövidebb volt, mint idejövetelkor. Betegségemmel kapcsolatban kellemetlen melléktünet jelentkezett. Fele útnál vettem észre, hogy lassan megnémulok, nem tudok beszélni, hangszálaim nem engedelmeskednek, csak suttogni tudtam. Bécsbe érkezvén ezen úgy segítettem, hogy egy cédulára felírtam a Rennweg-Kaserne nevét és címét. Ezt az elsőjárókelő orra alá dugtam. Készségesen elmagyarázta, merre kell mennem. Hegyeztem a fülemet a jó bécsi dialektus hallatára, de többszöri úttévesztés és újabb érdeklődés után végül is megleltem a laktanyát. Megkerestem a magyar parancsnokságot, jelentkeztem, irataimat leadtam. Röviden eligazítottak, megmondták, melyik emeleten, melyik szobában lesz a szállásom és közölték velem, majd ott megmondják a beosztásomat is. Első emeleten volt a jelzett szoba. Furcsáltam, hogy a folyosón csupa civillel találkozom, köztük egyike-másika nagyon ismerősnek tűnt. Bementem a szobába, valaki felkiáltott: - Jenő, csak nem te vagy. Odafordultam, hát Alasztics Tibor és Asbóth Feri karjaiba futottam. Nemcsak gimnazista osztálytársak voltunk Zalaegerszegen, hanem az egyetemen is egy évfolyamba jártunk, nagyon jó barátok voltunk. - Mi van veled?- volt az első kérdés -, honnan jössz, min mentél keresztül, úgy nézel ki, mint egy kriptaszökevény. Ekkor jöttem rá, hogy az elmúlt hónapok és a most lezajlott betegség nem múltak el nyomtalanul. Itt volt először lehetőségem arra, hogy testsúlyomat megmérjem. Az otthoni 80 kg-os versenysúlyommal szemben most mindössze 58 kilót nyomtam. Hát nem éppen sok, csak a csontom, meg a bőröm volt meg. Kellemetlen megjelenésemet még suttogó hangom és kopasz fejem is fokozta. Amit az elmúlt hónapokra vonatkozóan nagyobb megerőltetés nélkül el lehetett mondani, suttogva közöltem velük, majd rajtuk volt a sor. Kiderült, 231