Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

A századot gyakorlatilag Bodnár zászlós fogta össze, mint katonát elismertük és elfogadtuk, Nagy őrmestert kinevettük, ő nem tudott tekintélyt szerezni. Szakaszparancsnokunk Ballá Ferenc karpaszományos őrmester volt, aki annak ellenére, hogy a foglalkozások alatt megtartotta a fegyelmet, szolgálaton kívül a karpaszományos gárda egyik tagjának tartotta magát, állandóan velünk volt, kedves, barátságos fiúnak ismertük, mindnyájan szerettük. Velünk együtt szorongott az iskolateremben, velünk kosztolt és szabadidejét és körünkben töltötte. Szeretett beceneveket osztogatni, első napon megkaptam tőle én is a „Bel ami" elnevezést, melyet azután senki nem mosott le rólam. De térjünk vissza a beöltözésemre, amely kisebb vihart kavart. Ugyanis Nagy őrmester odavezetett egy kocsihoz, mely tele volt katonai ruhadarabokkal. Onnan leszórt nekem egy nadrágot, egy zubbonyt, egy köpenyt, egy pár ócska csizmát, inget, alsónadrágot. Valamennyi igen elhasznált, szennyes, rossz állapotban volt, különösen a csizma. A zubbonyon golyóütötte lyuk, körülötte beszáradt vérnyomok. Amikor a zubbonyt undorral a kezembe vettem és szétnyitottam, a belső oldalán láttam, hogy a nyugalmukban megzavart tetvek lustán mozogni kezdenek. Kereken kijelentettem, hogy ezt a ruhát nem vagyok hajlandó felvenni. Valószínűleg a derék őrmester prakszisában ilyen még nem fordult elő, mert torkaszakadtából üvölteni kezdett, sűrűn emlegette le- és felmenő ági rokonaimat és közölte velem, hogy mi mindent fog velem csinálni. A nagy üvöltésre valahonnan ott termett Bodnár zászlós, és indulatosan a szóváltás okát kérdezte. Mindkét oldali tájékozódás után, meglepetésemre közölte az őrmesterrel, hogy nekem van igazam, ilyen szennyes és tetves ruhát nem lehet felvenni. Utasította, hogy lásson el engem a raktárból új felszereléssel Ez meg is történt, de ettől fogva óvakodtam Nagy őrmesterrel találkozni, igaz erre kevés lehetőség is volt, mert ő elsősorban az ellátással foglalkozott, velünk ritkán találkozott. Megkaptam a ruházat mellé a felszerelést is: puskát (öreg Manlicher), szuronyt, tölténytáskát, derékszíjat, csajkát, evőeszközt, alumíniumpoharat stb. Belecsöppentem hát újra a gyalogsági alapkiképzésbe, melyen már régebbről túl voltam. Délelőtt a község területén gyakorlatoztunk, délután kivonulás volt a környező hegyes-dombos területre. Kúsztunk a fagyott havas terepen, rejtőztünk sokszor vakondoktúrások mögött, rohamoztunk dombtetőt, „szétspricceltünk" a repülő kiáltásra, hajigáltunk gyakorló kézigránátot. Ballá Feri szakaszparancsnokunk mindezt olyan kedélyesen végeztette velünk, hogy legfeljebb az öreg kántorok részéről hallatszott néha kérés, hogy pihenjünk egyet. Ezeken a napokon csak akkor jutott eszünkbe, hogy háború van és közel áll a front, ha egy-egy nagyobb ágyúzás vagy légitámadás detonációit hallottuk. A pihenők alatt társalogtunk, hamarosan barátságba keveredtünk a kántorokkal, akik otthonmaradt családjuk után sóvárogtak, elláttuk őket - mi az állatorvosok - orvosi tanácsokkal, esetenkint még gyógyszerrel is. Hamarosan összekovácsolódott a gárda. Egyik terepi foglalkozásra kilovagolt hozzánk Máder Béla százados. A kiképzés kedélyessége pillanatok alatt eltűnt. Hajszolni kezdett bennünket, 201