Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kőhegyi Mihály-Tóth Ágnes: Bodor György összefoglaló jelentése a Bonyhád környéki telepítésekről • 173

zalaiakhoz is eljutott a hír, ahonnan Németh Kálmán vezetésével négyszáz család indult útnak. A már említett Gáspár Simon Antal így ír erről: „Sok kin és szenvedéssel töltöttük 1944 és 1945 telét. A németektől megszabadultunk ugyan, de a szenvedéstől és bánattól nem. A felszabadulás alatt átélt időt nem írom le, mert borzalmas volt. Különösen akinek leány gyermekei voltak és felesége. A felszabadulás utáni napokban megint megkezdődött a hadi munka, elvittek a felszabadító katonák Szentivánra hidat építeni. Egy hétig ott voltunk és akkor az a hír jött, hogy a menekültek vonuljanak vissza Tolna megyébe. Megint megindult a vándorlás újra hazát keresni a hazában. Ez az utunk is igen keserves volt, mert a háború járhatatlanná tette az utakat, a hidak mindenütt felrobbantva. Kilenc napig tartott az utazás, míg végre Tolnába értünk. Itt aztán sok hányadtatás után a bonyhádi járásban lévő Nagyvejke községet jelölték ki településre. '

49 Hogy azonban nemcsak Bodor György felhívására jöttek a zalaiak Tolna megyei rokonaikhoz, azt két másik visszaemlékezésből is tudjuk.

50 Elekes Dénes, az istensegítsiek plébánosa, ezeket mondta 1988-ban: „A Zalában való tartózkodás azt mondjuk, hogy novembertől márciusig. Március végén már jött a hír, hogy hát telepítés lesz, a németeket kitelepítik Tolnából, és azoknak a helyére telepítik a bukovinai kitelepülteket." Erre a hírre indult meg a plébános, egy kísérővel (László Antal) gyalog, hogy igazát kiderítsék. Útközben hallották, hogy Bonyhádon megalakult a telepítési kormánybiztosság. Jelentkeztek Bodornál, aki azzal küldte őket a környező falvak jegyzőihez, hogy adjanak szekereket a zalaiaknak, mert azok nem rendelkeztek igaerővel. A kirendelt fogatokat azonban, a visszafelé való úton, Keszthely közelében elvették az oroszok. Gyalog folytatták útjukat s végül is elhozták a zalaiakat Tolnába. Mire azonban a második útjából visszatért a plébános úr, a Tolna megyei falvak „el voltak foglalva menekülésből visszatértekkel".

51 A székelyeknek ez a folyamatos áramlása kényszerítette aztán Bodort a szélsőséges megoldásokra, bár erre eleve hajlamos volt. Április 29-i levélben már azt írja feleségének: „A lengyelt Apponyi kastélyt koncentrációs tábornak neveztük ki." A már ugyancsak idézett Bíró Istvánnál ezeket olvashatjuk: „1945. április 16-án indultunk vissza, vettük az irányt Bácsalmásra, de nem parancsra, hanem csak önmagunktól, mert arra gondoltunk, hogy itt van a tavasz és valahol munkába kell állnunk, hogy a következő télre kenyeret szerezzünk. Végre 9 napi utazás után április 24-én megérkeztünk Tolna megyébe egy német faluba: Kéty volt a falu neve. Itt aztán találkoztunk több hozzánktartozóval, akik már be voltak helyezkedve a német házakba. Itt találtam meg a vömet és más jó barátomat, akik már hat hete itt voltak...".

52 A megnövekedett feladatokat a telepítési hivatal nem tudta ellátni, ezért Bodor György azt kérte levélben Kerék Mihálytól és Kovács Imrétől, hogy küldjenek embereket segítségül, de senki nem jött, sőt a pesti politikai megbízottak is otthagyták. „A hivatali személyzeten kívül az akció lebonyolításábanjelentős szerepe volt a karhatalomnak is. A volksbundosok eltávolítását 178