Tolna Megyei Levéltári Füzetek 3. Tanulmányok (Szekszárd, 1992)

Szitkovics Sándor: A dunaföldvári malmok története • 121

A céh-artikulusok reális szükségletből kiindulva fogalmazták meg a viszálykodásellenes előírásokat. Öreg molnáraink elbeszélése szerint náluk viszálykodás, egymás lebecsülése szinte sohasem volt tapasztalható. A hajómolnárok sajátos helyzete, az egyre nehezebbé váló körülmények, a nagy vízen a malmok egymásrautaltsága az összetartást, a közösségvállalást fejlesztette ki a molnárokban. Jellemző volt az egyes molnárcsaládok közötti összeházasodás is. A céhszabályzatok szigorúan tiltották, hogy a molnárok őrlőfeleit valamilyen ígérettel, pénzzel, ajándékkal elcsábítsák, Jortél alatt magához hitegetné, csavittaná", írja a céh-artikulus. Hasonló jelenséggel találkozhatunk a két világháború között, különösen a gazdasági válság időszakában. Ebben az időben is krónikus kapacitás-kihasználatlanság jelentkezett, amelyen a molnárok egy része úgy akart javítani, hogy házról házrajárva, különböző kedvezményeket ígérve csalta magához az őrlőfelet. Ez a „csuvározásnak"'nevezett jelenség. Rokonértelmű - és hangzású - a csavittással. Szigorúan ítélte meg a céhszabályzat a vám kivételét: „...minden Molnárok mind azoknak Legényei és Inasai erős hittel kötelessek" a vámot kivenni, ha pedig több vámot vesznek ki „ha maga a Molnár cselekszi, a céhbül és Molnári Mesterségbül ki vettessék, el tiltassék". Ha segéd, először pénzbüntetést kap, ha többször cselekszi, a mesterségből eltiltják. Az inast először meg kell csapatni, ha többször elköveti ezt a vétséget, tanulástól, mesterségtől el kell tiltani. Érdekesen alakult a vám kivételének módja. Kezdetben mérőedénnyel, fertállyal, vagy finakkal végezték, később néhány malomban áttértek a mérlegelésre, a legtöbb hajómalomban azonban sosem mérték sem a gabonát, sem a vámot, sem a készárut. A gyakorlat az volt, hogy az őrlető bevitt hat zsák búzát, abból 4 zsák lisztet és 2 zsák korpát kapott vissza, ugyanabban a zsákban, amelyben a búzát bevitte. A feltétel mindössze anynyi volt, hogy a megtöltött lisztes- és korpászsákok vállra véve nem hajolhattak meg. Ezt úgy érték el, hogy tömőfával & zsák sarkait és derekát keményre tömték.

29 A módszert mindkét fél elfogadta, vita szinte sehol sem volt. Ez is annak a bizalomnak egyik megnyilvánulása volt, amely általában jellemezte az őrlető és a hajómolnárok kapcsolatát. A céh-artikulusok részletesen szabályozták a szakmai tudás bizonyítását is. Aki molnármester akart lenni, annak a céh vezetői előtt „remeket"kellett készíteni, többek közt a malomkövet megvágni és azon egy mérő búzát „emberül és böcsületesen "megőrölni. Az inas fölszabadításakor, a legény pedig, ha új malomba ment, egy forgó követ köteles volt „tisztességesen megvágni", emellett fogazást és korongot kellett készítenie. Ez utóbbiakhoz a molnárinas megkapta a szerszámokat is, ugyanis a mestere nemcsak egy dolmányból, nadrágból és szűrből álló ruházatot, hanem egy szekercét, egy vonókést, egy fúrót és egy félkézfűrészt is köteles volt az inasnak felszabadításkor adni. A szakmai vizsgák egyik fontos feladata volt a faragómunka. A hajómalmi molnároknak mindig érteniök kellett a famunkát. A hajdani faragómolnároktól örökölt tudomány nélkülözhetetlen volt a hajómalmokban, a famunkához értő molnár keresett volt a gőzmalmokban is. 126