Tolna Megyei Levéltári Füzetek 2. Tanulmányok (Szekszárd, 1991)

Schweitzer József- Szilágyi Mihály: A Tolna megyei zsidók története 1868-1944 • 51

sukról, majd magukkal vihettek személyenként egy fekhelyet ágyneművel, családonként egy asztalt és egy szekrényt. A bonyhádi gettóban 1180 helybeli zsidó lakos szorongott, kb. egy hét múlva hozzájuk érkeztek Bátaszékről és Szekszárdról, és ugyancsak Bonyhádra szállítottak 50 elmebeteget a szekszárdi kórházból.

128 Júniusban nyomozók érkeztek a gettóba, hogy kicsikarják a zsidókból elrejtett értékeiket. Június 28-án felszólították a gettó lakóit arra, hogy két váltás fehérneműt, 5 napi élelmet és gyógyszereiket csomagolják össze és a névvel ellátott csomagokat a gettó irodájában adják le. Ezek után a következő napokban a sportpályára terelték a gettó lakóit, ahol két napot és két éjjelt töltöttek a szabad ég alatt, s a jólelkű és bátor bonyhádiak vittek nekik élelmet. A 80 éves Raubitschek bácsi, ismert papír- és írószerboltos a szenvedésekbe beleőrült. Július l-jén délután 14 órakor idegen csendőrök felügyelete mellett megkezdődött a bevagonírozás. Bonyhádról ÚjDombóvár felé ment a vonat, majd onnan Pécsre. Július 2-án délelőtt a pécsi főpályaudvar teherkirakodó részéről gyalogmenetben vonultak az ún. Lakits laktanyába, majd július 6-án megkezdődött a bevagonírozás. Az elmebetegeket előbb szétosztották a vagonokban, majd látva dühöngésüket, egy vagonba terelték a szerencsétleneket. A lezárt vagonokban háromnapi és három éjszakai utazás után érkeztek Auschwitzba. Az utolsó magyar állomás Érsekújvár volt, majd a határon átadták a vagonokba zártakat a németeknek. Július 8-án délután 15 órakor érkezett a bonyhádi deportáltak vonata Auschwitzba. A bonyhádi eseményeknél rövidebb, de nyomtatásban megjelent közlését kapjuk a paksi megszállás eseményeinek Dávid Szofér 3 kötetes héber történeti művének zárólapjain. Az 1944. március 19-én történt megszállást követő napon az SS-parancsnokság Pakson azonnal elrendelte a zsidók csillagviselési kötelezettségét. A hitközség vezetőit parancsaik kiadására a rabbi házába hívták össze, ahol az utasításokat állva kellett végighallgatni, de érdekes módon a rabbinak megengedték, hogy helyet foglaljon. Megparancsolták, hogy minden zsidó szakállát azonnal vágja le, megfenyegették őket, hogy szökésért vagy máshonnan Paksra menekült zsidóknak segítség nyújtásáért halállal bűnhődnek. A gettót a templom udvarán és a környékbeli házakban állították fel. Az amúgy is nagy zsúfoltságot a környékből odaszállítottak száma még növelte. A zsinagógai naptár szerint Tammuz hó 10. napján indult meg az elszállítás, majd egy hétre rá a paksi áldozatok zöme mártírhalált szenvedett az auschwitzi krematóriumokban. A szekszárdi eseményekről részletes ismereteink vannak Puskás Attila tanulmányából.

129 A részletes ismertetést a kitűnő tanulmány részünkre elengedhetővé teszi, azonban elöljáróban egy fontos tényt ki kell emelni. Ez ugyan a tanulmányból csupán közvetve derül ki, de a figyelmes olvasó a rendkívül fontos eseményt így is érzékelheti. Szekszárdon ugyanis, amint azt Puskásnál olvashatjuk, a Zsidó Tanács útján közölték az érdekeltekkel, hogy ki-ki szabadon választhatja meg, melyik gettóba kíván családjával bevonulni. Ebből a közlésből nyilvánvaló, hogy Szekszárdon a városi hatóságok nem létesítettek gettót. A Puskás Attila dolgozatában említett Erdős Nándor, előbb a hitközség, majd a Zsidó Tanács elnöke, szerencsésen visszatért a deportációból s a további években is betöltötte a kicsinyre zsugorodott szekszárdi gyülekezet elnöki tisztét. E sorok írója akkori rabbi-működése idején ismerte őt meg, s tőle tudja, hogy Szekszárd polgármestere, Vendel István egész egyszerűen, de az akkori időkben annál nagyobb erkölcsi és fizikai bátorságról tanúságot téve nem volt hajlandó városában a gettó létesítéséről szóló utasítást végrehajtani, vagyis: és ez szolgáljon az egykori polgármester és felelős munkatársai emlékének tisz85