A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

Szakály Ferenc: EMLÉKSOROK DR. HADNAGY ALBERTRŐL ÉS SZEKSZÁRDRÓL

. hangzik - eldöntötte sorsomat. A török világ, benne mesterien megrajzolt képe olyannyira elragadott, hogy legott elhatároztam: a török hódoltsággal foglalkozó történész leszek. (Ezt persze akkor, lévén kilencesztendős, így nem tudtam megfogalmazni.) Életem legnagyobb teljesítményének tartom, hogy ezt az álmomat valóra tudtam váltani. A szekszárdi Garay János Általános Gimnázium jó iskola volt; gondolom, elsősorban azért, mert a tanárok többsége még a világháború előtt részesült alapos kiképzésben. Akkor persze prüszkölt tőle a májunk, de ma leginkább szigorát, azon belül különösen azon erényét, hogy megtanított a jól végzett munka örömére és becsületére, becsülöm a legtöbbre. No meg a Kaszás Imre, Szálai Tibor és Zsoldos Tibor által vezetett irodalmi színpadot, amely megtanított bennünket uralkodni kajla tagjainkon és arra, hogy milyen fontos a szép beszéd. Nagy hátránya volt azonban a Garaynak, hogy kifelé nem volt elég nyitott, s így nem tudta úgy kiszolgálni tehetséges diákjait, ami egy mai gimnáziumban természetes. Mert manapság már - hál'Istennek - természetes, hogy a történelem iránt érdeklődő tanulót tanára bejuttatja oda - pl. könyv-, esetleg levéltárba -, ahol az iskolában tanultakat továbbfejlesztheti, ahol azokkal találkozhat, akiktől tanulhat, akik mintegy megtestesítik számára a majdan választandó szakmát. Persze más volt a szekszárdi levéltár is mind külső képét, mind társadalmi funkcióját tekintve. Nyoma sem volt a mai levéltár elegáns igazgatói rezidenciájának és a kényelmes munkaszobáknak, s a technikai haladás diadalmas előrehaladását is csupán egy öreg írógép képviselte. A látogató belépés után azonnal azzal az íróasztallal találta szemben magát, amely mögött - az egymástól meggyújtott Harmónia cigaretták áttetsző, kékes fustfelhője mögött - Hadnagy Albert igazgató trónolt. Az egész intézmény felett - amely ez idő szerint talán ha négy alkalmazottból állt - a mozdulatlanság, az álmos időtlenség hangulata úszott, amelynek különös patinát kölcsönöztek, a Berci bácsi által valamelyik Tolna megyei Apponyi-kastélyból megmentett, csodálatos könyvszekrények, telve szépen kötött, hatalmas fóliánsokkal. Nem volt hová sietni, hiszen a kor vajmi kevés ösztönzést adott egy olyan kutatónak, aki - mint Berci bácsi - elemi kötelességének érezte, hogy a gondjaira bízott gyűjteményt meg is szólaltassa. Híre sem volt a levéltárak és múzeumok által manapság - még ezekben a szűk esztendőkben is - sorozatban kiadott évkönyveknek, forráskiadványoknak és egyéb publikációknak. Az 1956-os forradalom okozta rémületéből éppen csak kigyógyult, konszolidációjára mérhetetlenül büszke, öntelt hatalom nemigen volt kíváncsi azon társadalom múltjára, amelyre ráerőszakolta magát. S egyébként is jobban szerette, ha a levéltáros rendezgetéssel és az igazolásért hozzá forduló ügyfelek kiszolgálásával, s nem pedig kutatással foglalkozik. A történészi ambíciókkal is megvert levéltáros persze kutathatott, ha maradt rá ideje, munkája megjelentetésére azonban nemigen volt reménye. így aztán leírhatatlan volt örömöm, amikor Berci bácsi egyik cikkét nyomtatásban láthattam a kérészéletű Sárköz című folyóirat lapjain. Az 1766-os ozorai parasztfelkelésről szólt, s hajói meggondolom: ez lehetett az első igazi történeti tanulmány, amelyet olvastam. Magának a levéltárnak hangulatáról azon néhány látogatás alkalmával szerezhettem benyomásokat, amikor - hosszas otthoni „egyeztetések" után, elszorult torokkal - egyszer-egyszer bemerészkedtem Berci bácsi szentélyébe, amelynél izgalmasabb helyet a magam részéről el sem tudtam képzelni. A meglehetősen rendetlen raktár poros iratkötegeiben mérhetetlenül izgalmas titkokat sejdítettem, amelyről ráadásul azt hittem - mivel az iskolában senki sem tudósított a szakirodalom állapotáról, sőt létéről sem -, hogy mind-mind csak rám vár. Kivált akkor csa25