A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

VÁLOGATÁS DR. HADNAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

kat nem igényelvén, e kérdést magánismeretségemen keresztül tartottam még továbbra is érdeklődésem körében. Gyűjtőúton Tolna vármegyében (1948-1950) Hadiszolgálatom idején sokszor eltűnődtem azon, hogy vajon mi is történt az általam elrejtett iratokkal és vajon követte-e példámat valaki is ebben az országban s különösen szűkebb hazámban, Tolna vármegyében. Az is sokszor eszembe jutott, hogy vajon gondol-e valaki e megyében élő, úgynevezett történelmi családoknak a levéltáraira, amelyek felbecsülhetetlen értéket képviseltek és szinte teljes egészükben el voltak zárva a kutatók elől. Semmi kétségem se volt a tekintetben se, hogy ezek a családok akkor, amikor a front már a Tiszánál hullámzott, szívesen és örömest átadták volna levéltáraikat s egyéb gyűjteményi értékeiket a vármegyei levéltárnak örökre, vagy örök letétképpen. Ezek a kínzó gondolatok az e vonatkozásban való tehetetlenségem miatt sokkal több szenvedést jelentettek számomra, mint a frontszolgálat keservei, s katonai szolgálatom e vonatkozásban ütötte rajtam a legnagyobb sebet. Egyesek úgy vélhetnék, hogy könnyű dolog utólag beszélni és vádolni. Szolgáljon azonban bizonyítékul e gondolataim számára az a röviden leírt és valódi tény, hogy Tolna vármegye levéltárának értékesebb részét az elrejtéssel én mentettem meg a teljes pusztulástól, és az egyik családi levéltárnak egy részét is én mentettem meg a lengyel internáltak napi használatából a háború során. Minden reményt feladva a tekintetben, hogy a kastélyok annyira elzárt és féltett kincseiből egyáltalán meg lehet még valamit menteni, szinte belenyugodtam a változtathatatlanba. Ekkor történt, hogy egyik fiatal barátom tudatta velem, miszerint vidéki útja során megtekintette a kajdacsi Sztankovánszky-kastélyt s ott szanaszét dobálva látott mindenféle iratokat és leveleket minden felügyelet és őrizet nélkül. E híradás birtokában 1948. évi június hó 2-án azonnal felhatalmazást kértem az alispántól, hogy egyelőre Kajdacs községbe kiszállhassak kutatómunkára, Nagydorog községben pedig látogatást tehessek a Széchenyi-családnál tájékozódás céljából. A kért felhatalmazást minden nehézség nélkül azonnal megkaptam. A Sztankovánszky-kastélyban döbbenetes látvány tárult szemeim elé. A kastélynak minden szobája és minden zuga a pincétől a padlásig tele volt szórva iratokkal és levelekkel, melyekhez bárki hozzáférhetett, hiszen sorsukkal nem törődött senki se. Az egyik nagyobb szobában pedig majdnem egy méter magasságban mindenféle törmelék hevert a padlón, tégla- és vakolattörmelék, szalma és üvegcserepek, melyek közül mindenhol kikandikáltak a bennük rejtőző iratok szélei. E szobának sikerült megszerezni a kulcsát és így lezárhattam. Első dolgom volt összeszedni a nyitottan szanaszét heverő iratokat és e szobában biztonságba helyezni azokat. E munkálat befejeztével hozzáláttam a lezárt szoba tartalmának az átkutatásához. Mindjárt az első napon kiemeltem e sokfajta törmelék közül egy 1494-ből származó oklevelet, amelyet aztán mások is követtek, és kétheti fertelmes munka után a történeti értékű iratoknak gazdag változata tárult fel előttem. A megtalált iratokat mindennap hazavittem levéltárunkba. E munka befejezése után ellátogattam Nagydorog községbe is, Széchenyi Domokos grófhoz, aki törekvésem elől azonban teljesen elzárkózott, és csak halála után tudtam megszerezni a még általa el nem égetett és akkor előlem eltitkolt történeti értékű iratanyagát. A kajdacsi próbautam eredményeit látva rögtön megállapítottam, hogy az említett hivatalos jelentések ebben a kérdésben teljesen megbízhatatlanok és értéktelenek. Ezért 1948. évi június hó 24-én a leginkább veszélyeztetett tíz történelmi családhoz a következő körlevelet intéztem: „A háborús eseményeknek következtében az úgyne157