A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)
VÁLOGATÁS DR. HADNAGY ALBERT MUNKÁIBÓL
több közigazgatási feladatot kellett ellátnia és egyre kevesebbet törődhetett levéltárának sorsával, melynek irányításához egyébként sem érkezett sehonnan se útmutatás. Közigazgatási teendői közül csak kettőt említek meg: az útlevélügyek és az első földreform ügyeinek a vitele tömegmunkát és tömeges félfogadást jelentettek számára, éspedig olyan mértékben, hogy az akkor szokásban volt hivatali munkaidő nem volt elegendő ezeknek az ügyeknek az intézésére. Ennek megfelelően levéltára vasajtaja egyre kevesebbszer csikordult meg, s ha néha mégis kinyíltak zárjai, ugyancsak kevés ideje jutott ahhoz, hogy tanulmányaihoz nagyobb arányokban használhassa fel e levéltár iratait, hogy aztán e nehéz körülmények közt készült tudományos jegyzetei is eltűnjenek világháborús katonai szolgálata idején. Tolna vármegye történelmének a megírását a vármegye már másodízben adta ki idegen személynek, jóval az új főlevéltárnoka szolgálatának kezdete előtt, de különböző okok miatt a levéltár iratanyagának a kutatására és feldolgozására soha nem került sor. Ebben a helyzetben természetesen a magam személyében nem foglalkozhattam a vármegye történelmére vonatkozó átfogó kutatásokkal. Egyszóval a levéltár iratanyaga egyébként lényegében véve továbbra is kutatatlan maradt, s ilyen körülmények közt a levéltárnak esetleges pusztulása egyszersmind Tolna vármegye történelmének szinte maradéktalan eltűnését vonta volna maga után. Ennek az ijesztő lehetőségnek a felismerése és jelentősége adta nékem elsősorban azt a gondolatot, hogy ennek a levéltárnak az iratanyagát mindenáron meg kell menteni és biztonságba kell helyezni. Történeti ismereteimnek birtokában még kellő időben eljutottam annak a megsejtéséhez, hogy Magyarország ebben a világháborúban is csak vesztes lehet. A háború során ezt a sejtelmemet az egyik parlamenti beszéd és jelenet annyira megérlelte bennem, hogy minden felsőbb utasítás és irányítás nélkül elhatároztam levéltárunk teljes iratanyagának a biztonságba helyezését a vármegye régi börtönhelyiségeiben, amelyeknek földszinti sorát a vármegye légoltalmi célokra már úgyis kiépítette s ezáltal e börtöncellákat célomnak az elérésére akaratomon kívül is alkalmatosakká tette. E gondolatomnak sikerült megnyerni az akkori alispánt, Szongott Edvint, aki teljes megértéssel járult hozzá ahhoz, hogy a három épületben elhelyezett teljes levéltári iratanyag e légoltalmi helyiségek megfelelő részeiben a háború egész tartamára általam biztonságba helyeztessék. Tervemnek azonban ellenzői is akadtak, akik féltették egészségüket a levéltári iratok kellemetlen szagától és áporodott levegőjétől, valamint az egészségre káros hatásától még az alatt a néhány órai időtartam alatt is, amit esetleg a levéltári iratok szomszédságában kellett volna eltölteniök a légiriadó idején. Az alispán annyira egyetértett elgondolásommal, hogy ezt a gancsoskodást eleve visszautasította és engedélyt adott és segítséget nyújtott a költözködési munkálatok azonnali megkezdésére. A könnyedén megszerzett alispáni engedélynek a birtokában tehát az 1942. évben megkezdtem a levéltár régibb iratanyagának az elrejtését az említett börtöncellákban, éspedig egyelőre a kezdettől az 1860. évig bezáróan. A légoltalmi helyiségekké átalakított börtöncellák cementpadlóját teljes egészében beborítottam régi iktatókönyvekkel, melyeknek viaszkosvászon és kemény kötése jó szigetelőréteget adott az esetleges átnedvesedés veszélyével szemben. A falak mentén ugyancsak iktatókönyvekből és deszkaanyagból szintén megalkottam ezt a szigetelőréteget, mert eleve számítottam az iratok itteni hosszabb időtartamú tárolására. Az iratoknak az említett három épületből való átszállítását a rejtekhelyre természetesen nem lehetett titkon csinálni és így az egész műveletnek nyilvánvalóvá vált a menekítési célzata. Ennek esetleges politikai következményeit vállalnom kellett, aminthogy nem is voltam mentes bizonyos gúnyolódó megjegyzésektől. A következmények azonban teljesen engemet igazoltak. 151