Új Néplap, 2016. november (27. évfolyam, 257-281. szám)

2016-11-07 / 261. szám

0 VÉLEM ÉN 2016. NOVEMBER 7., HÉTFŐ A z ötvenhatos forrada- lom kitörésének hat­j 1 vanadik évforduló- JL JLja alkalmából újabb és újabb visszaemlékezések, feldolgozások jelennek meg. Szerencsére. Ám éppen ezál­tal lesz nehezebb a korszakot - szerencsére - meg nem élők dolga. A kérdés ugyanis az: kié is 56? A kivégzetteké, a meghur- coltaké egészen biztosan. Azo- ké a százezreké, akik elme­nekültek innen. Részint a bi­tó és a börtön elől, részint pe­dig azért, mert teljesen vilá­gossá vált számukra, hogy a levert, letaposott szabadság- harc után ebben az országban levegőt venni már nem lehet. Nekik biztosan lobog a gyer­tya, nekik biztosan világít a fény. De az ittmaradottaknak is, akik félve, utálva, unva ön­maguk lelkiismeretétől meg­kötötték „A” kompromisszu­mot - lemondva mindenről az „élni kell!” kényszere miatt. Ki az, aki azt mondhat­ja: „Az enyém, de a tiéd nem lehet!” Mi kell ahhoz - kell hozzá egyáltalán bármi? -, hogy azt mondhassam alig túl a negyvenen, hogy „igen, enyém. Enyém is.” Dobáltam volna a szovjet tankra a Mo­lotov koktélt, belém lőtt volna az ÁVO/ÁVH, megbújtam vol­na félelmemben, gyávaságom­ban? Szeretem azt hinni, hogy az előbbi kettő történt volna velem, bár nagyon jól tudom, hogy ennek semmi jelentősé­ge sincs. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy ötvenhatban kö­zel sem volt annyi ötvenha­tos, mint amennyi a rendszer- váltás után hirtelen lett. A Ká­Gyertyaláng, gyertyafény Gutái István istvan.gutai@gmail.com dár-korszak(rezsim) félelme­tesen és szívszorítóan gyors konszolidációja ennek cson­tig hatoló bizonyítéka. ’57 má­jus elsején hatalmas tömeg vo­nult fel vörös zászlókat lenget­ve, talán még őszinte mosoly- lyal is. Miközben zajlottak, ké­szültek az akasztások. Hogy miért váltotta fel Nagy Imrét „A” pesti srác, mint a forradalom jelképe? Kinek, miért jó a nemzeti ünnep kisa­játítása, kinek, miért jó szétfü­tyülni egy valóban nem túl jól sikerült megemlékezést? Mi­ért kell éppen október 23-a al­kalmából előléptetni az egyko­ri 1II/2 egykori operatív tiszt­jét? Aki miért helyettes állam­titkár a belügyben? Kié 56? Huszonhét évvel az áldoza­tok valóságos és jelképes új­ratemetése után is a nemzet egyik temetetlen halottja Öt­venhat. Elfojtott, ki nem be­szélt, gyakorta önnön ma­gunk előtt is elhallgatott Ügy. Hol helyezzük el magunkban? Hol helyezzük el magunkat benne? Az inga - mint Kelet-Kö- zép-Európában szinte min­dig - túllengett. Az orosz ál­lami televízióban elhangzik az, hogy „fasiszta elemek pog­romja” zajlott a budapesti ut­cákon. Ráadásul egy magyar nő mondja mindezt. Igen, tu­dunk a Köztársaság téri lin- cselésről. Ám áz alighanem elszigetelt eset lehetett, a pogromhoz és a fasizmushoz köze nem lehetett. De a nép­harag - a végzetesen sokáig elfojtott energia - így tör ki. Mindez természetesen nem magyarázza az ott meglin­cselt, az államvédelemhez be­sorozott, vagyis oda nem ön­ként belépett fiatalok elpusz­títását. Ki kárpótolhat, hogyan kár­pótolhat? Kárpótolható-e bár­mivel, bárhogyan a derékba tört gerinc, a családtag elvesz­tése, a megnyomorítás, a me­nekülés és mindaz, amit a Ká­dár-korszak jelentett? Hacsak azzal és úgy nem, ha belátható időn belül lezár­juk a kádárizmust. Ki-ki elő­ször magában, majd az így megtisztult egyének okán a nemzet is. Eltemetjük a meg­alkuvást, a bosszúvágyat, az önfelmentést. Nagy, közös szőnyegünk így is tele van olyan dombokkal, amelyeket alásöpört problémáink, baja­ink, kényszerképzeteink tor- nyosítottak föl. Ezek az idő múlásával hegynyivé válnak majd, lebontásuk napról nap­ra nehezebb. És lehetetlen, ha soha nem fogunk hozzá. A november negyedikén fel­lobbanó mécsesek lángja em­lékeztessen a tiszteletre. Ar­ra, hogy a nemzet létezésének egyik nagyszerűsége volt az a gerinckiegyenesítés, amely­nek hangját még most is hall­juk, ha akarjuk hallani. De vigyázzunk: az apró fé­nyek vádolnak is bennünket. A kollektív felejtés, a kénye­lem, a közöny miatt. Bánjuk a hamisat? Kovács Berta irottszo@index.hu A z utóbbi időben fel-felbukkan megint e-mailjeim között egy-egy gya­nús eredetű gyógyszereket és „egészségmegőrző készít­ményeket” ajánlgató, kéret­len reklámlevél. Bár legtöbb­je egyenest a spamgyűjtőben landol, még így is akad jó pár, ami megszédítheti a gyanút­lan levelezőt. Bár a magam ré­széről soha nem vetemednék arra, hogy efféle helyekről jus­son eszembe beszerezni bár­minemű tablettát, megelőzés, fogyás, szépülés és hasonló céllal egyébként sem szednék semmit, kíváncsiságból azért a napokban rákattintgattam néhány linkre. Az eredmény korántsem volt meggyőző, hiszen nem valami látszatra adó honlap­ra vagy webboltos portálra ju­tottam, csak meglehetősen el­avult, szedett-vedett szerkesz­tésű, többnyire angol nyelvű honlapokra, melyek már ele­ve nem voltak bizalomgerjesz­tők. Ám bizonyára sok olyan balek akad, aki felül az „ak­ciók” csábításának - külön­Példaképek kerestetnek C saládja kérésé­re nem sokat, ml több, semmi hivata­losat nem tudunk az egy- / > \ kori hétszeres Forma-l-es vi­lágbajnok, Mi­chael Schuma­cher állapotá­ról. A klasszis sí balesete óta nagy a homály az ügy­ben. A sport­ág pedig mostanság nem a szenzációs teljesítmények­től, hanem mondjuk a rádi­óban elhangzó szaftos ká­romkodásoktól hangos. Hát rendben van ez így? Naná, hogy nincs. Ke­resnénk mi most is azokat, akik kirobbanó tehetségük­kel tömegével toborozzák a nézőket, mert érdemes őket leesett állal figyelni, a ma­nővereiket, a tempójukat, az egyéniségüket. Ehhez képest csak fizetős pilóták nem túl izgalmas körözgeté­sét követhetjük figye­lemmel, már amikor ép­pen felria­dunk a té­vé előtt ül­ve, mivel a rajt után követke­ző esemé­nyek kivált­ják olykor az altatókat, tisz­telet a ritka ki­vételnek. Az úgynevezett nagy nevek is lehangoló tel­jesítményt nyújtanak né­ha a pályán, meg időnként azon kívül is. Akinek lenne tehetsége, az bűn rossz ko­csiban ül, marad neki a ká­romkodás meg a csapata tel­jesítményén való gúnyos ne- vetgélés. Meg esetleg a ma­gyarázkodás és a bocsánat kérés, mint legutóbb, ami­kor egyikük verseny köz­ben küldte el a sportág ve­zetésének egyik meghatáro­zó alakját - hát, szépítsük úgy a dolgot - melegebb ég­tájakra. Izgalmat manapság talán csak az okoz, hogy a sok büntetés miatt a futam után hogy változik a vég­eredmény. De hát miért nem a pályán dőlnek el a helye­zések? Vannak persze a mának is sztárjai. Ám hogy ők in­kább rap zenészek, az éjsza­kai élet meghatározó alak­jai, vagy vérprofi autóver­senyzők, azt néha elég vé- leményes megítélni. Egyes top csapatoknak kikiáltott gárdáknál meg széthúzást látunk, egymásra mutoga­tást, egy elnököt, aki világ- bajnoki címről álmodik, mi­közben az eredmények leg­feljebb a dobogó aljára ér­demesíthetik a gárdát. Bár azért is hajtani kell rende­sen. Ahol állandó a fogadko­zás, hogy no most aztán eb­ben az évben mindenkit le­verünk, s ahol a szezon kö­zepétől persze már mindig a következőre készülnek, hogy az aztán biztosan jól si­kerüljön. Ami persze ugyan­olyan unalmas, eredmény­telen lesz, mint az előzőek. Persze ki tudja, talán jövőre tényleg más lesz nekik? Jajong a Forma-1 minden vezetője, hova tovább vala­mennyi résztvevője is, hogy hova a csudába tűnnek a szurkolók a lelátókról és a tévé képernyői elől? Miköz­ben az általuk bemutatott produkció olykor nagyon ha- lovány, miért tódulnának fő­leg a fiatalok ezrei, hogy ezt mindenáron látni akarják? Hogy a vasárnap délutánja­iknak része legyen a motor- bőgés? Ez a sport is már csak olyan, hogy az idő mindent megszépít. S ez olykor nem is nagy munka tőle. A Mi­chael Schumacher által uralt érában is hallottuk, azért az mégsem jó, hogy egyetlen versenyző, egyetlen csapat­tal uralja a mezőnyt, hogy annyi volt legfeljebb a kér­dés, vajon a dobogóra ál­ló két másik versenyző is kört kap-e tőle a végén. De ő egyéniség volt, karakter, hatott a csapatára, a szur­kolóira. Ahogy a kisugár­zása valószínűleg növelte a kollégák minél hatékonyabb munkavégzését is. Olyan stratégával és csapatfőnök­kel dolgozott együtt, amely­hez hasonló felállás azóta sem nagyon volt a sportág­ban. Ő maga soha nem szen­vedett komoly balesetet há­romszáz kilométer per órás tempónál sem, egy alkalom­mal kellett csak kihagynia néhány futamot egy lábsé­rülés miatt. Aztán három éve, a sú­lyos sí balesete óta alig tu­dunk róla valamit. Egykori kollégák, barátok, ismerő­sök olykor elmondják, jár­tak nála, ők maguk biza­kodóak az állapotát illető­en, de jelentős javulásról nincsen szó. Egy nagybetűs sportember kómában fekve vívja talán harcát az életért. Sokan szorítanak érte, de a jelek aggasztóak, azt a bizo­nyos csatát talán már el is vesztette. Senki sem hajlan­dó még elfogadni, mert ek­kora klasszisok nem szület­nek minden évben. Pedig nagyon keressük őket. A példaképeket, akik célt és követendő mintát mutatnak a fiataloknak. ben nem érné meg a forgal­mazónak energiát fektetni az egészbe. Ne higgyük egyébként, hogy felvilágosultnak han­goztatott korunkban csak el­maradott térségekben élők rendelnek e gyanús helyekről. Magyarországon évente mintegy 130 milliárd forint kárt okoznak a hamis gyógy­szerek - derül ki Hamisítás Elleni Nemzeti Testület tájé­koztatásából is - ez pedig a teljes hazai gyógyszerforga­lom 13 százaléka. Egy 2014-es felmérés szerint pedig a ma­gyarok közel negyede egyál­talán nem utasítja el a hamis termékek vásárlását, bár állí­tólag csak 15 százalékuk volt az, aki ténylegesen vásárolt is. A probléma persze koránt­sem újkeletű. Egy évtizeddel ezelőtt is keringtek e-maile- ken efféle ajánlatok. Pedig a bizonytalan származású sze­rek fogyasztása életveszélyes is lehet, mint nem egy eset­ről hallani a médiában is, jobb esetben csak hatástalan a ké­szítmény. De mit várjunk akkor, ha némelyek képesek utcai áru­soktól házilag gyártott, min­den bajra gyógyír macska- szőrkivonatért, a Down-kórt is megszüntető gyógyító sze­mért, csuklóra szerelhető elektromos méregtelenítőért kemény pénzeket adni? Pe­dig egyszerű lenne a kép­let: gyógyszert a patikából! De, úgy látszik, nem bán­juk a hamisat. Az egész­ségünk viszont annál in­kább.

Next

/
Oldalképek
Tartalom