Új Néplap, 2016. október (27. évfolyam, 231-256. szám)
2016-10-11 / 239. szám
§ MEGYEI KÖRKÉP 2016. OKTÓBER 11., KEDD Sándornál és feleségénél minden az unokák és a természet szeretetéről szól Kemencét készített az udvarára- A saját kútfőből megépült kemencét már fel is avattuk, kikerült már belőle kalács, pizza, sült tök is - mondja Sárközi Sándor Nem tudott kimenni az augusztus 20-i művésztelepi kemencés kenyérsütésre Sárközi Sándor egy haláleset miatt, pedig korábban mindig ott volt a feleségével, ezért épített magának otthon, a kertben egy takaros székely kemencét. De persze ez nem csak erről szól. Szól a kenyérről, a családról, a nemzetről, ezeken keresztül az életről, az ösz- szetartozásról. Legalábbis Sándorék esetében mindenképpen. Tóth András ujneplap@ujneplap.hu SZOLNOK A város egy csendes zugában, ott, ahol sok madár jár, lakik Sárközi Sándor a feleségével, Évával.- Hajdúsági gyerek vagyok, Biharnagybajomban nevelkedtem, nyolcán voltunk testvérek, ám igazából szüleimnek tizenkét gyermeke született, de négyen sajnos meghaltak kiskorukban. Ilyen volt az ötvenes évek, akkor több gyerek- beteséget nem tudtak gyógyítani - mondja elmerengve a 63 éves Sándor. - Ma már csak négyen élünk a nyolcból. A bihar- nagybajomi lét hatására nincs olyan területe az országnak, ahol ne élnének rokonaim. Biharnagybajomban ugyanis egyszer megállt az élet, és úgy is maradt, ezért onnan, aki tehette, teheti, elköltözik. így aztán mi soha nem tévedünk el az országban, mert bárhol kötünk ki, ott él egy rokon, ismerős - teszi hozzá kesernyésen.- Érdekes ez, mert én szolnoki vagyok és minden testvérem - hatan voltunk - Szolnokon is maradt. Itt mások voltak a lehetőségek, mint Biharnagybajomban - veszi át a szót a felesége, Éva. - Negyven éve, 1976. február 23-án költöztünk ide - mutat körbe a fákkal benőtt kertben Éva. - Negyven- három éves házasok vagyunk - teszi hozzá.- A húsiparban dolgoztam 30 évet - mondja Sándor. - Ám 1999. december 24-én, karácsony napján hozta a postás a borítékot, hogy regisztrált munkanélküli lettem. De nem hagytam magam. A munkaügyi hivatalban már úgy emlegettek: „aki annyira akar dolgozni”. A Vegyiműveknél kaptam munkát, mint gépkocsi- vezető, de mindent megcsináltam, amit kellett. Emlékszem, fizetés napján mindenki panaszkodott. Én viszont soha, a munkát ugyanis meg kell fogni. Ha túlóra volt, azt is vállaltam. 2010-ben agyi infarktust kaptam. Egy évig két bottal jártam - mondja. - Utána szépen felépült. Szerencse, hogy az ügyeletes orvos, aki egyébként szír származású volt, gyorsan felismerte a helyzetet és fél órán belül már a kórházban kezelték - veszi át a szót a felesége. - A házi orvosomnak is sokat köszönhetek, mert ő tett büntetésbe - folytatja mosolyogva Sándor. - Ugyanis addig soha sem látott, no de utána! Minden vizsgálatra elküldött. Felépültem és utána még dolgoztam 4 órában egy nagyáruházban. Én voltam az igazgató, mert mindent igazgattam, amit kellett - nevet. - Öt évig voltam ott, most jöttem nyugdíjba júniusban. Azóta se ülök a babérokon, mert megvette nekem a feleségem a szomszédos kis házat. Hajnal kettőkor keltem, este hétkor kerültem haza. Elbontottam, az udvart rendbetettem. De sok munka van még vele, nagy játszóparkot tervezünk oda az unokáknak. Kértem is odafönt a főnököt - néz az égre - hogy ehhez adjon még időt - tervezi a jövőt Sándor. És hát persze a kemence is ott áll az udvaron.- Ezt én szerettem volna - mondja Éva, aki szintén a húsiparban dolgozott közel 30 évet, utána pedig egy könyvesboltban. Amikor ez szóba kerül, Sándor megjegyzi: - A mai napig tartjuk a kapcsolatot a munkatársakkal, mert akkor még társak voltunk a munkában és akár a szabadidőben is. Olyan ez, mint a skanzenben - tér vissza e kis kitérő után Sándor a kemencéhez. - Minden évben kimentünk a művésztelepre a kenyérsütésre. Mert azt az összetartozás át kell érezni! Ahogy a kenyér kisül, érezni lehet, hogy mennyi energia, munka van benne! Egy közösség teremti meg a kenyeret, a kemencén, búzán, tűzrevalón át a sóig sokak adnak hozzávalót. Mindenkinek az izzadságcsöppje benne van - beszél ízesen az életet adó kenyérről Sándor. Sándor és Éva is megtapasztalta a régi kenyérsütések hangulatát, és ezt szeretnék visszahozni most a saját portájukra. A saját kútfőből megépült kemence már fel is lett avatva, igaz, két perc alatt szénné égett benne a kalács, de hát ezt is be kell járatni, mint az új cipőt, vélekedik Sándor. A következő alkalomkor már sokkal jobb lett a sütés, azóta pedig kikerült belőle kalács, pizza, sült tök is.- Ki kellett ezt tapasztalni, hogyan beszél a kemence, hogy kell tüzelni benne. Addig csinálja az ember, amíg az agya rejtett zugából elő nem kerülnek az évtizedeken át megőrzött ízek, szagok, emlékek - összegez Sándor. Egyik unokájuk, Larina születésnapi zsúrját is náluk tartották meg, akkor volt csak igazán nagy sütés a kemencében! Mert Sándoréknál amúgy minden az unokákért van. Az ötéves Zsombor Máté is nagyon szeret náluk lenni, nyáron mezítláb, kisgatyában élvezi a szabadságot és a kerti medence áldásait. Nagyon szereti mindkét unoka az állatokat, Larina például egeret akart bevinni a házba, csak nehezen lehetett meggyőzni, hogy jobb sora lesz neki a kertben. Nekik lett kialakítva a mocsári diófán a bungaló. Larina azt mondta: az életem vágya ez, tátikám, és ettől Sándor szíve persze megolvadt. Igaz, kellett vagy két év, mire elkészült, de elkészült. De lóg a diófáról kötélhágcsó, hinta is. - Mert ez a gyerekekről szól és itt a gyerekeké minden - vallja Sándor.- Sajnos a családmodell már nem olyan, mint régen volt - sóhajt. - Pedig ettől a nemzetünk függ, mert minél többen vagyunk, annál színesebb a nemzet felépítése, mert a család annak a szíve-lelke. De most furcsa dolgok vannak, kevés gyermek születik - mondja szomorúan. Nagyon fontos számukra a természet Sándorék kertje tele van fával. Diófából közel húsz van. És persze nagyon szeretik az állatokat. Süti, a pulikutya a harmadik unokájuk. Érzik a madarak is, hogy itt szeretettel fogadják őket. Madáretető is vár rájuk. Védőhálót is húztak fölé, mert egyszer egy vércse elragadott egy kismadarat. No. szaladtak is utána, hogy eresz- sze el a szerencsétlen állatot. Az eresz alatt fecskefészket építettek, lesték is a kismadarak, csiviteltek a szélén ülve, hogy jó lesz-e nekik a mesterséges képződmény.- Mert tudták, hogy idegen kéz építette - mondja Sándor. - Tavaly öt csipasz volt a fészekben, és az egyik szülő elpusztult. Na, gondoltuk, a megmaradt fecske bele fog bolondulni a felnevelésükbe. És sikerült, de hogy mit gürizett közben! - teszi hozzá. - Nem akarok senkit sem megbántani, de sokan irigyelhetnék a pár gramm agyát a fecskének - mondja kesernyésen. - Mondom is a kisunokámnak, hogy ezt nézzed, ez nem tévé, ez a való igazság! - mosolyodik el Sándor. Káposztafélékből mi fogyasztunk a legtöbbet, a tejfélékből pedig átlagos mennyiséget Nálunk az alma a legnépszerűbb gyümölcs JÁSZKUNSÁG Évente éppen negyvenhat kiló kenyeret fogyasztanak az Észak-alföldi régió lakosai. De egy év alatt 2,8 litert bort és nem kevés szénsavas üdítőt is elfogyasztunk. De almát is szívesen látunk az asztalunkon, derül ki a Központi Statisztikai Hivatal adataiból. A számsorok elárulják, sem a kenyérfélékből, sem a péksüteményekből, sem pedig az egyéb cereáliákból nem mi vagyunk az igazán nagyfogyasztók. Kenyérfélékből csak a Közép-Magyarországi régió lakosai esznek kevesebbet, mindenütt másutt nagyobb arányban fogyasztják, mint mi. Marha- és borjúhúsból sem halmozunk fel túl sokat odahaza, ellenben sertéshúsból több mint tizenhat kilót eszünk meg fejenként egy esztendőben, de az átlagnál némileg magasabb a baromfiús fogyasztásunk is, ebből 20,9 kiló jut fejenként, legalább is a statisztikai átlagok alapján. Juh-, kecske- vagy éppenséggel nyúlhús viszont elég ritkán kerül a térségünk háztartásainak asztalára, mint ahogy halból sem túl sok fogy errefelé, bár éppen megyénkén keresztül kanyarog az ország második legnagyobb folyója. Előbbi húsfélékből csak 2,1, utóbbiból pedig mindössze hatvan deka az a mennyiség, amit elfogyasztunk. Könnyen azt gondolhatnánk, hogy a tejek és tejtermékek fogyasztása annyira mindennapos, hogy ezek terén nem lehet nagy különbség az ország egyes régiói között, de azért itt is mutatkozik eltérés. Azzal, hogy mi fejenként és évenként 42,7 liter tejet veszünk magunkhoz, meg tíz liter tejfölt, joghurtot meg kefirt, még nem tartozunk az élmezőnybe. Az Észak-Magyarországi régióban például három és fél liternyivel több tejet isznak az ott élők. Amikor viszont a tojás fogyasztásáról van szó, nagyon jól tartjuk a lépést más tájegységek lakóival. Nálunk többet ugyanis ebből csak a Dél-Alföldön használnak a háztartások ebből. Az adatok szerint mi egy év alatt átlagosan százötvenkettőt fogyasztunk, a Dél-Alföld élők is csak tizenkettővel többet. Az egészséges életmód szempontjából mindenképp jó hír, hogy alma fogyasztásban jól szerepel a régiónk, ebből a gyümölcsből átlagosan kilenc kiló fogy évente személyenként. Éppen ezért aztán nehezen is érthető, miként tud négy kilóval jobb eredményt elérni e téren a Dél-alföldi régió. A citrusféléket és a banánt viszont az átlagosnál kevésbé kedveljük, ezen a listán a sereghajtók között vagyunk, a magunk 4,6, illetve 2,7 kilójával. Ha pedig azt is megnézzük, a zöldségfélék terén mi a helyzet, láthatjuk, hogy főként a káposztafélék és a burgonya szerepel előkelő helyen az étlapunkon. Vöröshagymából viszont viszonylag keveset használunk, mi ugyanis beérjük személyenként évi 6,8 kilóval, ellentétben mondjuk az Észak-magyarországi régióval, ahol ez az érték egészen kilenc kilogrammig kúszott fel. M.G.A. A cukornál alig van különbség Érdekes tény, hogy a cukor fogyasztásában alig mutatkozik eltérés az ország egyes régiói között, tizennégy-tizenöt kiló körül szóródik ez az érték, néhány tizednyi különbséggel. Nálunk ásványvízből majdnem ötvenliternyi fogy egy esztendőben fejenként, az a kétes elsőség viszont a miénk, hogy mi iszunk legtöbb szénsavas üdítőt, csaknem huszonkilenc litert, s ez még akkor is zavarba ejtően magas szám, ha tudjuk, a gyümölcsléből is mi iszunk legtöbbet. Borból 2,8 liter az évi átlagfogyasztás, ezzel pedig a sereghajtók között vagyunk. Az unokáknak lett kialakítva egy kis házikó a diófán