Új Néplap, 2016. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)
2016-09-22 / 223. szám
0 MEGYEI KÖRKÉP 2016. SZEPTEMBER 22., CSÜTÖRTÖK Az Atlanti-óceánig sodorta a háború vihara a szolnoki légvédelmi tüzért Látta Drezda pusztulását Dr. Császár József mindent feljegyzett hányattatásairól. Щ Emlékeit, annak a bizonyos időszaknak a történéseit most lapunkkal is megosztotta. !| I A Szolnokon élő kilencvenöt esztendős dr. Császár József a város védőjeként élte át a megyeszékhely bombázását. Légvédelmi tüzérként harcolt az amerikai Li- berátorok ellen, mielőtt az Atlanti-óceánig sodorta a háború. Látta Drezda pusztulását, megjárta az amerikai és francia fogolytábort, majd szerencsésen megtért otthonába. Szathmáry István kunhalom.1950@gmail.com JÁSZKUNSÁG - A mai rendőr- kapitányság helyén levő Városmajor úti 202-es honi légvédelmi osztályhoz vonultam be 1943. október elsején 21 évesen karpaszományos, vagyis tisztjelölt katonának - kezdi történetét .Császár úr, aki ma már talán egyetlen képviselője a városunkban harcoló egykori katonáknak. Parancsnoka Varga Lajos százados, a közismert tiszaföldvári földrajztanár volt, s kiváló Bofors légvédelmi ágyúikkal várták a nem kívánt vendégeket.- A szajoli út mellett, a vasúti hídtól jó kilométerre volt a tüzelőállásunk négy löveggel és a lokátorral, ami a célra irányította az ágyúkat. Én karpaszományos tizedesként lokátor irányzó voltam. Június másodi- kán reggel, amikor a nap szembe sütött, a fényből jöttek a bombázók. Távcsővel néztük, ahogy kioldották a bombákat, amelyek a fejünk fölött szállva estek a vashídra. Nem voltak túl sikeresek, mert nyolcszor kellett megtámadniuk, hogy járhatatlanná tegyék, de Szolnokot csúnyán megszórták. Öthat kilométer magasságban jöttek, ameddig a gépágyúk már nem értek el, de a Boforsok igen. Mi persze lőttük őket, s egyszer volt egy elismert találatunk is, egy Liberátor bombázó, amely Rákóczifalva mellett esett le. Mire meg tudtuk nézni a legénységet, elvitték, de a roncsok még ott voltak. Őszintén megmondom, elvittünk onnan egy gumicsónakot, felfújtuk és a Holt-Tiszán csónakáztunk vele - mondja dr. Császár József. Szolnoki szolgálata úgy ért véget, hogy a lövegeiket elvitték az orosz harckocsik ellen a debreceni páncéloscsatába, őket pedig kiképzésre elindították nyugat felé. Akkor még nem sejtette, hogy hosszú vándorlás után csak a háború után látja viszont az otthoni tájat. Némi jászberényi kitérővel Pétervására, Süttő-Eszterhá- za, Dunasüly útvonalon vonultak vissza az oroszok elől, majd február ötödikén vonatra szálltak, s átlépték a magyar határt.- Pozsony, Brünn útvonalon érkeztünk Drezdához, ahol megálltunk a nyílt pályán. Késő este is ott várakoztunk, s akkor láttuk, hogy előttünk óriási fényben van a város, de még nem tudtuk, hogy ekkor bombázták le Drezdát. Nem is engedtek be bennünket, hanem visszatolattunk, és a Szudé- ta-vidéken keresztül február 15-én elértünk Németország nyugati részébe, a Pádernborn melletti Gesekébe. Ott akartak újrafegyverezve harcba vetni bennünket, amiből már nem lett semmi. Március 30-án gyülekezőhelyünk, egy iskola mellett megjelent egy dzsip. Csak néztük, hogy mi a kutya ez a jármű, az meg szépen bekanyarodott hozzánk. Megállt, amerikai katonák szálltak ki belőle és kérdezték, hogy kik vagyunk? Magyarok. Fegyverünk van? Nyolc pisztoly volt a tiszteknél, azt elvették, s közölték, hogy hadifoglyok vagyunk. Jól van, akkor hadifoglyok vagyunk. Ezt követően teherautóra szállították a csapatot, éjszaka pontonhídon átvitték Rajnán, miközben messziről látszottak a villanások, bombázások meg a lövések, mert a közelben volt a frontvonal. Belgiumon át Franciaországba, a normandiai félsziget csúcsán levő Cher- bourgba, egy hatalmas fogolytáborba vitték őket, ahol százas csoportokban több ezer embert őriztek az amerikaiak. A magyarokat külön, a németektől meg a többi nációtól elkerítve őrizték, s első pillanatban fogalmuk sem volt arról, hogy milyen sors vár rájuk.- Ahogy bementünk, levetkőztettek bennünket, oltásokat kaptunk mellbe, emlékszem, úgy dobták belénk. Most mi lesz, kivégeznek? Lezuhanyoztunk, a magyar egyenruhánkat elvették, tiszta, de használt amerikai ruhát kaptunk, rajta a WP, prisoner of war, vagyis hadifogoly felirattal. Berendezkedtünk a sátrakban, a földön feküdtünk pa- pundeklin, egy takarónk volt, azzal takaróztunk, naponta háromszor kaptunk kosztat. A táborvezető egy amerikai tiszt volt egy kis csoport amerikaival, de az anyagi ellátást, ruhát, étkezést a németek csinálták. Két hétig kiváló volt az ellátás, hogy a lerongyolódott hadifoglyokat kicsit fölerősítsék, utána átvittek egy másik táborrészbe. Ez már böjti idő volt, különösen júniustól, amikor ott francia őrség volt, mert ez ocsmány ellátást és bánásmódot jelentett. Annyira elgyengültünk, hogy elszédültünk, amikor kimentünk a sátorból. A franciák rendkívül ridegek, elutasítóak voltak, semmi engedményt, vagy kedvezményt nem adtak meg. . Erről a nehéz időszakról dr. Császár József azt is elmondta, hogy a táborban akkor terjedt el a borzasztó hír, hogy valahol Európában, Auschwitzban származásuk miatt ártatlan embereket gyilkoltak le. Ők emiatti bosszúként fogták fel a megváltozott bánásmódot. Közben csencseléssel próbáltak javítani a helyzetükön, a dohány volt az a valuta, amiért élelmet lehetett kapni a szomszéd táborban levő németektől. A francia őrség ugyan ott állt lövésre készen, s rájuk ordított, ha közel mentek a kerítéshez, de ők is benne voltak az üzletben. Emlékei szerint megtörtént, hogy egy magyar egy jó órát kínált a francia őrnek dohányért. A cserebere megtörtént, a magyar odaadta az órát, de amikor kinyitotta a dobozt jó része papírral volt kitömve. Bár nem biztos, hogy általános volt, de ilyen becsapásokkal is dolgoztak a francia őrök. Végül augusztusban megszabadultak a franciáktól, olyan részlegbe kerültek, ahol már csak amerikai és német vezetés volt, s ugrásszerűen megjavult az élelmezésük, ami szeptember 12-ig tartott, majd újabb tábor, végül október 16-án a hazaindulás következett. A páncéloscsatában rommá lőtt Caen mellett jöttek el, majd Ausztrián keresztül, Bécsújhely, Bécs, Komárom útvonalon érték el Magyarországot.- Komáromban igazoltak, megnézték, hogy van-e SS- jelzés az embernek a karja alatt. Nekem nem volt, így tovább mehettem, s egy amerikai sapkában, ruhában, de magyar katonaköpenyben 1945. november negyedikén landoltam Szolnokon, amikor éppen a választás volt. Szerencsére a családból mindenkit életben találtam - fejezte be háborús kalandozása történetét dr. Császár József. Császár József képe a világháború idejéből A goromba amerikai tiszt esete Az amerikai parancsnok nem volt nagy szeretettel a magyarok iránt, aminek véletlenül tudták meg az okát. A többiek biztatására a karpaszomá- nyos tisztjelöltek panaszt tettek az élelmezés miatt, mert az elosztást intéző német foglyok rossz és kevés élelmet adtak nekik, a jó csak a németeknek jutott. Kijött az amerikai százados, s megszólalt: ki van itt Magyarországról, aki miskolci? Megörültek, hogy magyar származású, de a parancsnok gorombán lehűtöt- te a lelkesedésüket. Közölte, hogy itt csak ő kérdezhet. Amikor talált egy miskolci katonát, azzal félrevonult beszélni, mint kiderült, otthon maradt hozzátartozói felől érdeklődött, hogy a holokauszt során elhurcolták -e őket. Végül a panasszal sem jártak jól, mert akik felbiztatták őket, megrettenve kihátráltak a szószólók mögül, aminek jó pár nap fogda lett a vége.