Új Néplap, 2016. augusztus (27. évfolyam, 179-204. szám)
2016-08-27 / 201. szám
14 KÖRKÉP 2016. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT Civilként egyenruhában - 42 éve ért véget Kovács Sándor ENSZ-küldetése Testközelből a vietnami háboríl Izgatottan autózom a Keleti kertek felé; egy igazán távol-keleti téma kapcsán beszéltem meg találkozót olvasónkkal. Kovács Sándor augusztus 22-én, negyvenkét éve tért haza a háborús Vietnamból, ahol az ENSZ égisze alatt teljesített szolgálatot. Szabó György gyorgy.szabo@mediaworks.hu BÉKÉSCSABA Gyerekként, fejpánttal a homlokunkon, játékfegyverrel és „túlélőkéssel” felszerelkezve hányszor, de hányszor játszottuk azt a vidéki panel- dzsungelben, hogy mi vagyunk Rambo; aztán pedig, évekkel később, tizenévesként A szakaszt látva rádöbbentünk a háború valódi borzalmaira, melyre még inkább ráerősítettek a Jó reggelt, Vietnam! fájdalmasan érzelmes szálai. Nagyjából ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, amikor leparkolok Kovács úr és felesége szépen rendezett nyári otthona előtt. A kerítésnél aprócska kutya ugatása fogad, gazdája pedig számomra idegenül hangzó szavakkal csitítgatja. „Szuszi” - hallom újra meg újra, és rá is kérdezek, mit jelent pontosan. Kedves, vietnamiul, derül ki rögtön. így hívják a kutyát. Még jóformán a kapun se léptem be, mindjárt érezni, bár több mint négy évtizede, hogy idős vendéglátóm hazatért Vietnamból, az élményeket, érzelmeket ma is magában hordozza, azok mindennapjaiban aktívan élnek. Kovács úr 79 éves, magas, szikár úriember; határozott léptekkel indul el az udvar végében álló „férfilak” felé, én pedig követem. A kis helyiségbe lépve bizonyosságot nyernek első gondolataim: számára Vietnam tényleg nem afféle távoli emlék, hanem élete fontos része ma is. Albumok, fotók, sapkák, kalapok, érmék, plakettek, tucatnyi térkép és megannyi más tárgy hirdeti az alig 8-10 négyzetméteren házigazdánk különleges múltját.- A ’60-as években, az iskolai tanulmányaim során katonai kiképzést is kaptam, tartalékos alhadnagyként végeztem el az iskoláimat, illetve angolból és oroszból is érettségiztem a Rózsa gimnáziumban - kezd kérésemre mesélésébe Kovács Sándor. - Amikor Le Dúc Tho és Kissinger megkötötték a vietnami tűzszü- neti egyezményt a tizenegy éves háború után, Dél-Vietnamra és Észak-Vietnamra szakadt ketté az ország a tizenhetedik szélességi foknál. Az én történetem nem sokkal ez előtt kezdődött. Ekkortájt ugyanis a tanácsnál dolgoztam különböző beosztásokban, és egyszer csak felhívtak Budapestről, hogy lenne-e kedvem külügyi szolgálatra menni. Kovács urat ekkor felrendelték a fővárosba, és közölték vele, hogy minden, ami elhangzik, az bizalmas lesz. Kiderült, hogy Vietnamba keresnek az ENSZ égisze alatt működő ellenőrző és felügyelőbizottságba hozzáértő, nyelvet beszélő embereket.- Hazajöttem, és közöltem a családdal, hogy müyen felkérést kaptam. Ekkor már nős voltam, és a lányom is megszületett. A híreket hallva anyám tiltakozott, a feleségem pedig Újra kimenne- Egy időben a csabai piacon is voltak vietnamiak. Odamentem hozzájuk, mutattam a fényképeket, és úgy köszöntem meg a vásárolt árut. hogy ..cam on ban ". A józsefvárosi piacon is rengeteg vietnamival találkozni; csak azért mentem fel, hogy egy kicsit átéljem azt az atmoszférát, ami ott van - feleli a kérdésemre, hogy ennyi idő elteltével visszavágyik-e Vietnamba. - Ha nyernék annyi pénzt a lottón, az lenne az első. hogy kimennék. Borzalmas nagyot fejlődhettek. Vasárnap este láttam éppen az Álomhotel című sorozatban, hogy Vietnamban is forgattak. Szenzációs, hogy a városok mennyire átalakultak, az emberek öltözéke, az utcák tisztasága rengeteget változott. Amikor én ott jártam, háború volt. Tűzszünet, de háború. Kovács Sándor ma is őrzi a negyvenkét éve Vietnamból hazahozott fotókat, plaketteket, egyenruhákat A kalocsai CIA-ügynök levele- Minket és az ellátmányunkat, eszközeinket szállító helikoptereket a CIA emberei vezették. Mint később kiderült, egy kalocsai származású ember fia is köztük volt. Az apja disszidált Amerikába, ő pedig a CIA ügynöke lett, majd Vietnamba küldték. Ő hordta nekünk a postát, a konzerveket, meg időnként a Playboy magazint is - mesélte el Kovács Sándor. - A magyar akcentusa miatt korábban is gyanús volt, ám amikor tudta, hogy lassan jövök haza, akkor leszállt a gépről és megszólalt magyarul: „Uram, lenne egy kérésem. Szeretnék egy levelet elküldeni Kalocsára.” A következő látogatása alkalmával ideadta a levelet, amit a magyar nagyszüleinek írt, én pedig hazaérkezésem után elvittem nekik. Kilenc hónapot töltött Vietnamban, az ENSZ égisze alatt működő ellenőrző és felügyelőbizottságban Halott gyerekek az óvoda udvarán, helikopterből kidobált vietkongok- Érzelmileg az rázott meg legjobban, amikor a Pleikuban található hatalmas amerikai támaszponthoz közeli Fulong faluban egy óvodát ért észak-vietnami aknatámadás. Az óvoda udvarán több rám bízta a döntést. Hamarosan megkaptam a behívót, irány Szeged, a lózsef Attila Tudományegyetem. Elővették a tűz- szüneti egyezmény angol szövegét, és azt be kellett biflázni. Ennek kilencvennégy pontja volt, és mint később kiderült, ekkor még nem is írták alá a felek. Később Pilisszentkereszten hívtak össze bennünket. A Tiszántúlról csak ketten voltunk. Megint eligazítást kaptunk, egészségügyi vizsgálat és tizenhat injekció is várt ránk - folytatja az előzmények felidézését vendéglátóm. Kovács urat innen azzal küldtek haza, hogy hamarosan jön az értesítés, mikor kell indulniuk. Itthon be is ment a tanácselnökhöz, aki meglepődött a fejleményeken, de támogatásáról biztosította az akkor 36 éves férfit.- December végén kaptam meg a táviratot, hogy induljak el. Felmentem Pestre, a Zrínyi Laktanyába, ahol aztán közölték velünk, hogy menjünk vissza, mert még nem írták alá a tűzszünetet. Hazajöttem hát Csabára, az elkövetkező hetek, hónapok pedig tiszta stresszben teltek. Egyszer aztán, nyolc hónap múlva jött tucat gyerek holtteste hevert. Nekünk oda kellett mennünk kivizsgálni a történteket. Akkor erősen dohányoztam - hadi Marlborót szívtam, amit az amerikaiak árultak -. egy nap alatt három dobozegy újabb távirat, hogy - most már élesben - gyerünk! Egy katonai raktárba vittek minket, ahol kaptunk egyenruhát, mindenféle felszerelést, újabb injekciókat és egy bőröndöt - meséli, miközben az ajtó mellé készített, fekete, ma is remek állapotú bőröndre mutat. - Hazajöttünk, de immár úgy engedtek el minket, hogy teljes felszereléssel, családdal ekkor és ekkor Ferihegyen találkozunk. Ezután hamar elérkezett az utazás napja. Mint elbeszéléséből kiderül, valóban különleges misszióról volt szó. A repülőtéren bevitték őket a VIP-váróterembe, ahol a sok katonai és állami vezető között ott volt Czinege Lajos hadseregtábornok, honvédelmi miniszter is. „Elvtársak, eljött az idő..." - köszöntötte a kiválasztottakat.- Nyolcvanketten indultunk útnak magyarok, zömmel pestiek. A Moszkva, Tbiliszi, Karacsi, Bombái, Kalkutta, Rangun, Saigon 9700 kilométeres útvonalon értünk Vietnamba, másfél napig tartott az utazás - idézi fel ma is tökéletes alapossággal az útvonalat. - A saigoni megérkezésünket követően majdnem fél zal elszívtam. Ez egy borzalmas élmény volt - eleveníti fel döbbenetes emlékeit. - Persze a másik oldalról is tapasztaltunk szörnyűségeket: volt. hogy az amerikaiak helikopterről dobálták le az elnapig ültünk az ötvenfokos melegben, mire végre regisztráltak minket. A Tan Son Nhat polgári és katonai reptér ekkor még tele volt amerikai bombázókkal. Innen egy amerikai laktanyába vitték őket, melyet mindjárt meg is mutat a kupacból előkeresett fotón. Egy nap pihenés után tizenegy körzetre osztották el a delegációt, mely már a második ENSZ-váltás volt. A magyarok mellett lengyelek, irániak és kanadaiak teljesítettek szolgálatot. Utóbbiak aztán felmondtak, és a helyüket indonézek vették át - meséli az idős úr, miközben a kintről hazahozott plaketten sorakozó zászlókon vándorol az ujja: piros-fehér-zöld, zöld-fe- hér-piros, piros-fehér, fehér-piros, mintha csak e tudatos kompozíció alapján válogatták volna a nemzeteket a kockázatos vietnami misszióra. A közös feladatuk ugyanis a tűzszüneti egyezmény betartatásának ellenőrzése volt. Központilag volt ugyan fegyveres biztosításuk, de alapvetően nem fegyveres szolgálatot láttak el.- A szállásunk egészen fönt, északon, Hue-ban (az egykofogott vietkongokat. Olyan is volt, hogy foszfátészterrel lepermetezték a dzsungelt, hogy lássák a felkelők mozgását. Az erdő valósággal elszáradt, ahogyan a rizsültetvények jelentős része is. ri császári főváros - a szerző) volt. Ez volt az egyes számú ENSZ-körzet, ahol fogolycserék is történtek időnként - mondja. Innen havonta kétszer jártak a közel ezer kilométerre délre fekvő saigoni főparancsnokságra jelentést tenni. Ilyenkor persze mindig repülővel vagy helikopterrel utaztak, biztonsági okokból jókora kitérővel, a tenger felett.- Sokszor olyan amerikai gépekkel repültünk, amelyek a második világháborúban még Németországot bombázták. Ezekben jóformán csak a motort cserélték ki, a gépeket pedig átkereszteltél Air Vietnamra. Ha szerencsénk volt, végig tudtuk aludni az utat. A gépeken egyébként nem csak mi utaztunk, jöttek vietnamiak is, akik mindenféle balzsamokkal be voltak kenve, ma is emlékszem a bűzre, ami az egész gépben terjengett - eleveníti fel olyan átéléssel, mintha csak tegnap történt volna. A magyarok helyzete egyébként több szempontból is speciális volt. Egyrészt azért, mert egy szocialista ország küldötteként az Egyesült Államok felügyelete alatt álló Dél-Vietnamban teljesítettek szolgálatot egy nemzetközi szervezet égisze alatt, mindezt a hidegháború kellős közepén. Másrészt pedig azért, mert európaiként a helyiek különös tiszteletet tanúsítottak feléjük.- A minket kiszolgálókról később kiderült, hogy mind beépített ember volt, ugyanis itt is megfigyelés alatt tartottak. Amikor a kiküldetés végén elbúcsúztam a sofőrömtől, bevallotta, hogy ő maga is rendőrőrmester. Egyébként nagyon jó viszonyban voltunk a személyzettel és a helyiekkel: adtunk nekik élelmiszert, pénzt, segítettük őket, ahogy tudtuk. Da Nangban például a szállásunk mellett volt egy gyerektábor, ahol a kibombázott, a szüleiket elvesztett gyerekek éltek. A drótkerítésen keresztül adtunk nekik rizskenyeret, csokoládét - idézi fel. Kovács úrnak és társainak mindemellett nagyon óvatosnak kellett lenniük. Fel is hívták a figyelmüket arra, hogy ne keveredjenek semmiféle konfliktusba, ne menjenek bele semmilyen támadásba.- Sajnos, ketten meghaltak az egyes körzetben. Nem jelentettek be helikopteres légi utat, felszálltak a dzsungel fölé, és az észak-vietnami partizánok lelőtték őket. A Kerepesi úti temetőben nyugszanak, voltam a sírjuknál - meséli, miközben a többtucatnyi vietnami fotót lapozgatja. - Voltak karambolok, voltak verekedések is, tudni illik, a háborús kockázatokon túl a rizspálinka is borzasztóan veszélyes dolog, és sajnos az ENSZ-esek között is voltak, akik nem tudtak neki ellenállni. A férfiösztön természetesen kint is működött, a vietnami lányok nagyon csinosak voltak, a magyar gyerek pedig szereti a táncot, hát kapott is magának. Kovács Sándor azonban családos ember volt, és igyekezett vigyázni magára. Természetesen az itthoniakkal, a családjával a Vietnamban töltött kilenc hónap alatt is tartotta a kapcsolatot. A külügy vietnami titkárságára magnetofonszalagokat küldött, ők továbbították azokat diplomáciai futárral a hozzátartozóknak. Kilenc hónap kint lét után aztán elérkezett 1974. augusztus 22-e, a kiküldetés vége, s többed- magával hazatért Vietnamból.- Itthon orvosi felügyelet mellett szigorú diétára fogtak minket, három hónapig rendszeres vizsgálatokra kellett járnunk. Hiába ettünk rengeteg rizst, száznégy kilóval mentem ki és hatvanhárommal jöttem haza - úgyhogy bizton állítom: a trópus a legjobb fogyasztószer. A Vietnamot megjárt csabai férfi megyeszerte és a megye határain túl közel száz élmény- beszámolót tartott hazaérkezése után az 1970-80-as, sőt még a ’90-es években is. Ezek között rádióinterjúk éppúgy voltak, mint diavetítéssel egybekötött előadások. Örülök, hogy egy hasonlónak most magam is részese lehettem. Elbúcsúzom, vendéglátóm kikísér. A kapu felé ballagva még elmeséli, hogy sokáig tartották a kapcsolatot a küldöttség tagjaival, évente egyszer pedig találkoztak a fővárosban, a HM kul- túrközpontjában. Volt kint egy csongrádi angoltanár is, Szepesi Pista, vele még ma is szoktak beszélni és persze nosztalgiázni. »
