Új Néplap, 2016. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
2016-07-25 / 173. szám
0 MEGYEI KÖRKÉP 2016. JÚLIUS 25., HÉTFŐ Nem tud soha megszabadulni legrosszabb emlékétől a hajdan legendás korcsma A hajlati csárda fekete napja Közel 160 esztendővel ezelőtt szörnyű tömegmészárlás helyszíne volt a hajdan Tiszaföldvárhoz tartozó Martfű (Tisza)Hajlati csárdája. Öt megátalkodott betyár a korcsmában tartózkodó hét ember életét oltotta ki, vélhetően haszonszerzésből. A megesett rettenetes esetet számos betyárballada megénekelte, több-kevesebb hitelességgel. A legrégebbi tiszaföldvári-mart- fűi csárdát a második világháború előtt Csemán kocsma néven is ismerték. Még 1945 után is működött, hogy aztán a sötét emlékével együtt a földdel tegyék egyenlővé. Ma egy működő vasúti őrház áll a helyén, a martfűi vasútállomás szomszédságában. Mészáros Géza geza.meszaros@mediaworks.hu MARTFŰ A Tisza martfűi kanyarulatában - Szolnokra menet az út és vasút jobb oldalán - áll egy kicsiny vasúti őrház. Ennek az épületnek nem nagy múltja van, bezzeg az elődjének! Az őrház helyén állt hajdan ugyanis a Nagykunság egyik leghíresebb, vagy inkább leghírhedtebb korcsmája, a (Tisza)Hajlati csárda. Neve a több mint másfélévszázados fennállásának leggyászosabb emléke miatt maradt fenn az utókor számára. E fekete históriát pedig a nép a szájára is vette, s balladaként megénekelte. Tájegységenként paraszthajszáiként eltérő dallammal és szövegezéssel jegyezték fel a búskomor nótát - tudhatja ezt a ma embere a legnevesebb népdalgyűjtőktől: Ág Tibortól, Kicsi Sándortól, vagy éppen Kallós Zoltántól. A szemrevaló Pápainé, majd’ egész családja és a csárdalakók kínkeserves halála szívszorító ballada: „Jaj de széles, jaj de hosszú ez az út.” Eképp kezdődik az egyik ballada. Könyv is szól a vérontásról A régi Sárrét világa című, 1942-ben megjelent könyv (Bolyai Akadémia - Turul Szövetség) több oldalon keresztül beszéli el az 1859. június 1-én a Hajlati csárdában történteket: 58. oldal: „A híres Hajlati csárdától is elég lovat elhoztak a betyárok. A Hajlati - Tiszahajlati csárda Cibakházánál Szolnok alatt volt. Szolnok alatt állott ez a Tisza Vezsenyi kanyarulatánál. Már csak a híre van meg. Vasúti őrház épült a helyére. A múlt század közepén Pápay Mihály volt benne a csapiáros. Szomorú vég méretett rá! Családjával együtt meggyilkolták a betyárok 1859-ben, áldozócsütörtökre virradón! Balladát is költöttek erről a véres esetről.....Pápayt, a feleségét, két eladó leányát, a csárdában megszállt kunszentmártoni kovácsot, ennek fiát és segédjét szúrták le. A csárdás kétéves kislányát és ennél is kisebbidős fiát, akik Kasza Kovács keresztgyerekei voltak, életben hagyták. Megmenekült a kemencébe bújt szolgáló is. Ez ismerte fel a tetteseket és vallott rájuk. Majd öt évig tartott, míg a tetteseket egyenként elkapták és Szolnokon törvény elé állították.”. Újság is beszámolt a tárgyalásról Ez utóbbi információnak mond ellent a Pesti Napló 1860. március 18-i száma, amely hitelesebben ír a már egy év múltán lezajlott tárgyalásról, amelyen a balladában elhangzó kilenc helyett csupán öt vádlott felelősségre vonásáról tesz említést: „Szolnok 1860. március 14. Azon iszonyú bűntett, mely a múlt év, 1859. június elsején, éjfél előtt, áldozó csütörtökre virradóra, a Szolnok város határához tartozó tiszahajlati Csárdában, hét ember torka és élete elmetszése által elkövettetett, a Szolnok megyei Törvényszéknél ez év március 7., 8., 9. és 10. napjain, tehát négy napon át vétetett - a négy vádlott és 43 tanú előállításával és kihallgatásával - nyilvános tárgyalás és ítélet alá. A tárgyalás a városháza termében az ötszemélyes bíróság előtt, Petrovics István elnök vezetése alatt tartatott meg. A vádlottak: Bogár Szabó Pál, Dózsa Rókhus, Kasza Kovács János, Varga Ignác valamennyien csongrádi lakosok és Doktor József ugyanonnan, ki azonban magánbörtönében - bár kezei elölről összekötve voltak - a múlt év július 10-én magát felakasztotta. A vádlottak a vádakat makacsul tagadták. Varga Ignác különösen, ki tályoga undok fekélyeiben, saját dögében nemsokára elveszendő, lábain nem állhatva, mindannyiszor úgy hozatott be a bíróság elé. Midőn emlékeztették, hogy fél lába már a sírban van, hogy ideje Istennel, s emberrel némileg kibékülnie, folyton tagadásban maradt. Tagadásuk dacára a hitelesített tanúk vallomása kiderítette, miszerint a vádlottak a gyilkosság éjét előző délelőtti órákban Csongrádon egy kocsmában összejöttek. Ottan egyi- kök szándékba vett útjok felől szót ejtett. Azután, nehogy együttes utazásuk felötlő legyen, a tiszai réven külön-kü- lön, egymás után a folyó balfelére két kocsin átszálltak. Csé- pán délután két óra fele többek által láttattak, s felismertettek. Egyik vádlott - Kasza Kovács lános - bűntársait nem messze a gyászemlékű csárdához, a ti- szaföldvári szőlők sarkáig állítólag elkísérte. A vérengző tett után, mely által a tiszahajlati csárdást, Pápay Mihályt, ennek nejét, két leánykáját, a vendégül ott megszállt Lovas Lajos kunszentmártoni molnárt, ennek kocsisát és fiát az életből kiirtották. Pápayt és Lovast - mint a testükön mutatkozó sebek és ütlegfoltok tanúsítják - előbb botokkal összeverték, azután torkukat elmetszették. E szörnyű műtétet Doktor és Bognár, mint juhászok, úgy hajtották végre, mint ahogyan azt a birkáknál szokás. Ez egyben el is árulta személyüket. A vádlottak kocsin, mint jöttek, Csong- rádra visszatértek. De nem sokára Kasza Kovács, hihetőleg a gonosz tettnek a közönségre teendett hatását, s a bűntettesek nyomozására intézett lépéseket megtudandó, s a társainak hírt viendő, Törökszentmiklós- ra ment. Másnap visszatérve a borzasztóság színhelyén meg is jelent, majd megértve társaik üldöztetését, Szegedre, Pestre, Bécsbe, majd mint önkéntes Olaszországba ment. Majd A tárgyalás tele volt drámai fordulatokkal, amint a vádlottak ide-oda hintáztak a bitófa és az illavai fegyház közt. az önkéntesek - köztük ő is - a háború bevégeztével hazabocsáttatván, mint nejéhez írt, de elfogott egyik levelében - hogy bűnös voltát általában elismerve - mondja, hogy Törökországba szándékozik menekülni, de Mohácson fölfedeztetvén, befogatott. Társai a gyilkosság éjén, egy órányira a vérrel fertőzött csárdától, egy Szolnok felé jövő kocsit feltartóztattak, a rajta ülő nőt és fiút kirabolták, s halálos fenyegetések közt megtiltották nekik, hogy reggelig tovább menjenek az útból, s hogy kivált - mint szándékukat kijelenték - a hajlati csárdában megszálljanak. A kárvallottak a sötétben éjfél után nem ismerték fel a rablókat, de hogy négyen voltak, azt jól kivehették. A vádlott rablók ezután a tiszaföldvá- ri szőlők közt még két rablást követtek el. Már ekkor világosodni kezdvén, mindkét meg- rablott Bogár Szabó Pálra vélt ismerni. Reggel hat órakor értek a vádlottak a csongrádi komphoz, mely akkor a jobb oldalon lévén kikötve. Bogár Szabó Pál csónakon átkelt, a lakatot leütötte, a kompot áthúzta, s így vonták kocsijukat és magukat a Tiszán át. A révészfiú, egy 13 éves gyermek, ki ezeket látta, azt is észrevette, hogy Bogár Szabó Pálnál két pisztoly volt, s hogy Doktor Bogárnak a véres gatyáját mossa. A kimosott ing és gatya, mint bűnjelek ott voltak a bíróság asztalán. Varga Ignác volt a kocsis. Midőn hazatért, nejének feltűnt, hogy férje halovány színéből kivetkőzött, s a lovak nagyon kifáradtak. Varga másnap hazulról megszökött, s utóbb három lóval kézrekerült. Dózsa kint volt a tanyán. A pandúrok sólyomszeme már távolról sejté martalékát. Ámde az űzőbe vett vad is meglátta a vészmadarát, s miközben a búza közé bujt, vele együtt ott kapáló fiúnak azt mondotta: Azt válaszold, ha valaki keres, hogy Péteribe mentem még a reggel, különben agyonütlek! A pandúrok kérdék a fiútól, hol van Dózsa? A fiú hazug választ adott, mint tanítva volt, de egy jól alkalmazott pofon kivállatta vele a tájat, hol lappang a keresett egyén. Sok keresés után, egy villám fényénél, mert estend volt az idő, az árokban meglepték a bujdosót az őt kereső pandúrok. A jellemükről is írnak a cikkben A négy rablógyilkos: Bogár Szabó Pál erőteljes. Dózsa Rókhus alacsony, de idegzetes. Kasza Kovács János előrehajolt törődött. Varga Ignác nyomorult alakú, de azért az utóbbi viselkedésben, beszédében megátalkodott, cinikus, élces. A tárgyalás tele volt drámai fordulatokkal, amint a vádlottak ide-oda hintáztak a bitófa és az illavai fegyház közt. A vádlottak tagadó vallomásaikkal menekülni akartak bűneik terhe alól. A városban közben székében elterjedt az - a tettesek által tagadott, de jellemző - hír, hogy midőn a rablók bent a csárdában áldozataikat gyilkolni kezdték, az egyik - ki kint őrt állt - bekiáltott: Ne öljetek! Mire a gyilkosok visz- szakiáltottak: De ölünk! Tudod mit mondott tavaly a kománk az akasztófa alatt? Ha rabolni mégy, élő tanút ne hagyj magad után! Egy bölcsőbeli egyéves és egy harmadfél éves kisgyerek hagyatott csak életben. A törvényszék a vádlottakat életfogytiglani fegyházra ítélte. Fellebeztek!” így íródott tehát a korabeli bírósági tudósítás, ami igen részletesen számolt be a bűn- cselekményről. A Néprajzi Társaság is megemlékezett az esetről A Magyarországi Néprajzi Társaság megalakulásával, annak hivatalos értesítőiéként indult az Ethnographia elnevezésű folyóirat 1890-ben. Budapesten. Ennek a havi rendszerességgel megjelenő kötetnek az 1918-ban kiadott 29. számának 245. oldalán szintén írnak a hajlati csárdában történt eseményekről. Ebben is megjelenítik a támadókat és az áldozatokat is, itt-ott eltérő nevekkel: „Szolnoktól délnek a Tisza partján, az ún. vezsenyi kanyarulat szélén állt egykor a Hajlati csárda. Ennek bérlője volt az 50-es években Pápai Mihály. Ót és családját irtották ki 1859-ben, áldozó csütörtökre virradó hajnalon. A tanúskodó rokonok szerint a meggyilkoltak következők voltak: Pápai Mihály csárdás és felesége Darvas Katalin, ezek gyermekei: Franciska és Katalin, s az ott éjjeli szálláson meghált kúnszentmártoni gépész, ennek fia és kocsisa, utóbbiak nevei ismeretlenek. Megmenekültek a csárdásnak két gyermeke: Rozália és Gyula, kik a kemence kuckójából néztek végig a gyilkosságot. Állítólag ők ismerték fel a gyilkost is, aki a csárdásnak keresztkomája, a gyermekeknek pedig keresztapjuk volt. A gyilkos neve Kasza Kovács és társai. A gyilkosság állítólag bosszúból történt." (Ethn. 1918: 245.) a martrui vasúti ornaz, amelynek helyén állt egykoron a rémséges eseményeket megélt (Tisza)Hailati csárda
