Új Néplap, 2016. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
2016-06-06 / 131. szám
0 VÉLEM ÉN 2016. JÚNIUS 6., HÉTFŐ A sas leszállt a azt a nevet mondom, bogy Michael Edwards, akkor tudják, kiről beszélek? Ugye nem. És ha úgy mondom: Eddie, a sas? Ugye, hogy megvan. Már megy a mozikban a róla, illetve élete legmerészebb vállalásáról szóló film. Könnyed motivációs, könnyesen kacagós, megható alkotásnak vélem. A nyolcvanas évek közepén a sport már arról szólt, miként lehet vérprofi atléták küzdelmét integrálni a szórakoztatóiparba. Ez azzal is járt, hogy a nagyon lelkes, naivan tisztességes, olykor akaratos amatőrök számára elérhetetlen távolságba került az olimpiai láng ragyogása. Ed- die-nek még sikerült besurrannia az 1988-as calgaryi téli olimpiára. Mint brit síugró. El ne feledjem, ugyancsak azon az olimpián tűnt fel a jamaikai négyes bob. Az ő történetüket már hollywoodosít- va ismeri, aki látta a Jég veled! című filmet. Minden sasok legbri- tebb Eddie-je szakmáját tekintve kőműves volt, jó húsz kilót vert - természetesen pluszban - a legjobb finn, osztrák, német, svájci síugrókra. De ami mindent vitt, az a szemüvege volt. Normál esetben ez a látást segíti, hát nála nem. Éppenséggel a szemüvege miatt nem látott. Ott fent, a kilencvenméteres sánc tetején. Ahonnan le kell csúszni, majd komoly sebességgel leugrani. Eddie esetében inkább leesni. „Mindig meleg ruhát és sisakot viseltem, ami azt jelentette, hogy minden testhőmet az arcomon keresztül adtam le. Ha felvettem a szemüveget, akkor a lencsék bepárásodtak. Amikor elugrottam, nem tudtam megmondani, hol vagyok a levegőben” - emlékezett vissza léleknemesítő, mégis a közönség sikításával, röhögésével kísért ugrásaira. De nagyon akarta azokat az ugrásokat. Ellenfelei öltöztették föl. Az osztrákok adtak neki leselejtezett léceket, a németektől kapta az ugyancsak second hand síruhát, ami kevés híján szétrepedt rajta. Az olaszok sisakkal segítették. Természetesen a bakancsa is adomány volt, ám az annyira lötyögött a lábán, hogy hat pár zoknit kellett felhúznia, nehogy leessen róla. De nagyon akarta azokat az ugrásokat. Eddie-nek még sikerült besurrannia az 1988-as calgaryi téli olimpiára. Mint brit síugró. El ne feledjem, ugyancsak azon az olimpián tűnt fel a jamaikai négyes bob. Természetesen utolsó lett, a közvetlenül előtte végzett spanyol (!) ugró is jó ötven méterrel verte meg. De a lelátó népe őrjöngött, amikör Eddie készülődött az ugráshoz. Mindenki elől elvitte a show-t. Az együgyűnek tűnő Eddie aztán celebnek állt. Reklámszerződéseket kapott, televíziós műsorokban jó pénzért mesélte el történetét huszadszor, századszor is. Majd a megmosolyogva lesajnált, duci, szemüveges kőműves elvégezte a Gutái István cs.gutai70@gmail.com jogi egyetemet. A 2010-es vancouveri olimpia előtt ő is futhatott az olimpiai lánggal. Meg is érdemelte. Ő még azok egyike volt, aki nem „az jó hí- rért-névért, s az szép tisztességért” versenyzett, hanem magáért a versenyzésért, a ‘ sport öröméért. Mert nagyon akarta azokat az ugrásokat. Eddie-k ma már nincsenek. Mint ahogy a Sidney-ben majdnem medencébe fulladt Mousambanik sem férnek oda a rajtkőre. Távolmaradásukkal, távoltartásukkal az olimpia oly sokszor hangoztatott coubertini eszményéből is letört egy darab. „Ki mondta, hogy csak a győztesekről szólhat az olimpia?” - fakadt ki Eddie, mikor megtudta, hogy éppen az ő eredményei (?) miatt szigorította szabályzatát a nemzetközi szövetség. Akárki már nem indulhat a nagy versenyeken. Műkedvelőknek kívül tágasabb. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni! A filmet nem fogom megnézni. Htdd maradjanak meg az igazi Eddie sasos emlékei. A hétköznapok valóságából nézve többségünknek úgy tűnhet, hogy távoli világ' az, ami a fejünk fölött, az égbolton történik. Pedig az utóbbi időkben igazi drámák zajlanak a levegőben, halljuk jól a híradásokból. S ezek nem is mindig a világ távoli tájairól származó beszámolók, a tőlünk érkező legutóbbi hír szerencsés esetről szólt, hősiességről és nem utolsó sorban bátorságról adva tanúbizonyságot. Néhány nappal ezelőtt ugyanis az M7-es autópályán landolt egy Cessna típusú kisrepülőgép. Ketten tartózkodtak a fedélzeten, amikor a hírek szerint az át- sartolást gyakorolva emelkedni kezdtek a budaörsi repülőtér felett. Ám a motor váratlanul leállt, s a legideálisabb tartalék kifutópályának az M7-es kivezető szakasz tűnt, amely elérhető távolságban látszott, ráadásul csak mérsékeltebb forgalom hömpöly- gött rajta, így meg lehetett kísérelni a kényszerleszállást. A történet happy enddel ért véget, sem a gépen, sem az arrafelé haladó autókban nem sérült meg senki. Persze a légi balesetek kivizsgálásával foglalkozó szakembereknek így is lesz- dolguk, hogy kiderítsék, mi is okozta pontosan az előállt váratlan és veszélyes helyzetet. Akiknek ezúttal megvan a maguk ugyanishelyzeti előnye, itt a szemtanúk beszámolói és maga az érintett gép is a nyomozók rendelkezésére áll, azaz minden adat begyűjthető. A szerecse azonban sokszor elpártol a kivizsgálóktól. Hiszen a maguk módján jóval nehezebb dolguk van azoknak a kollégáiknak, akiknek például azt kell minden kétséget kizáróan kideríteniük, hogy miért zuhant le néhány napja a Párizsból Kairóba tarL tó járat. A katasztrófát követően szinte azonnal napvilágot láttak különféle feltételezések. Technikai hiba és terror- támadás is szerepelt a lehet séges okok között, azÍ8PWS óta is rendszeresen elhangzanak különféle elméletek a híradásokban, erősítendő vagy épp gyengítendő az egyes koncepciókat. Miközben az ember követi a legújabb történéseket, felderengenek előtte a korábbi nagy balesetek, katasztrófák, így például a pár éve Ukrajna fölött lelőtt maláj utasszállító esete, amely nemcsak a légibaleseti kivizsgálok munkája szempontjából volt nagy kihívás, hanem a nemzetközi politika érdeklődésének homlokterébe is került. A híradókban láthattuk a tragéSemelyik pilóta nem 4 jött rá, hogy épp egyikük manőverei okozzák a fékezhe- tetlen zuhanást. végig olvasniuk az eddigi jelentésekben. Laikusként nehéz megítélni, hogy az utóbbi években több légi baleset történt, vagy csak többnek a híre jutott el hozzánk. Viszont tényleg tömegesen kapjuk az ilyen információkat. Emlékezzünk csak arra, hogy dia megrázó képeit, s ma már nagy valószínűséggel meg tudjuk mondani, hogy mi történt azt követően, hogy a gép millió darabra hullott a magasban. A pontos részleteket csak az erősebb idegzetűeknek érdemes nem olyan régen veszett nyoma egy másik maláj utasszállítónak, amelynek sorsáról szinte semmit sem tudunk. Néhány, az óceán partjára kisodródott roncsdarabról többen úgy vélik, hogy azok az eltűnt gépről származnak, de cáfolhatatlan bizonyjefék máig nem kerüli elő. Rémisztő elméletekből ez esetben sincs hiány. Készült már dokumentumfilm is az egyik lehetséges forgatókönyvről, amely ha maga a valóság, akkor tényleg egészen biztos, hogy a legmegdöbbentőbb történeteket nem Hollywoodban írják, hanem maga az élet a szerző. Ahogy nehéz felfogni az Air France 447-es járatának tragidiáját is. A Dél-AmeriMolnár G. Attila attila.roolnar.g@mediaworks.hu •'» I kából Párizsba tartó gépnek hét éve veszett nyoma egy nyárt éjszakán. Évekig nem találták meg a roncsot, mígnem egyszer csak ráleltek az óceán fenekén, több kilométeres mélységben. A maradván nyok, mindenek előtt a pilótafülke hangrögzítője feltárták a magyar utasok halálához is vezető események sorát, amelyben az első dominót egy érzé- • kelő Icjegesedése döntötte el. A kapitány percekkel a tragédia előtti távozása a pilótafülkéből, a gépet irányító két férfi tapasztalatlansága félelmetes drámát idézett elő az égen. Olyat, hogy a tragikus vég- kifejethez vezető utolsó hat perc alatt egyik pilóta sem jött rá, hogy éppen egyikük manőverei okozzák az utas- szállító fékezhetetlen zuhanását, az utolsó másodpercekben visszatérő kapitány fel ismerése pedig már túlságosan késő volt. Ahogyan az összes többiben, úgy a légi közlekedésben sem lesz soha száz százalékos biztonság. A légi balesetek kivizsgálóinak munkája mégis nagyon fontos, segít abban, hogy egy adott katasztrófa soha többé ne ismétlődhessen meg. S ez talán csakugyan így lesz, s nein csak remélni fogjuk. Vészjelzés A biztonságot növelik a vizsgálatok. Képünk illusztráció.
