Új Néplap, 2016. február (27. évfolyam, 26-50. szám)

2016-02-19 / 42. szám

2016. FEBRUÁR 19., PÉNTEK MEGYEI KÖRKÉP 15 Az én településem Nahát, itt tényleg mindenki gyalog meg biciklivel jár?! I I Megfilmesített rém, sör.' étolaj és cipők - ez Martfű! Kt?«050 i, f < Az élet sehol nem egyszerű. Még ott sem, ahol látszólag mindenkinek van munkája, megélhetése. A szürkének tűnő emberi sorsok mögött azonban mindig van valami kis érdekesség is... Joó Zsuzsa zsuzsanna.Joo@mediaworks.hu MARTFŰ - Jöjjenek, igyunk egy sört, a sör hazájában, Martfűn! - invitál asztalához Berta István. A férfi szemmel láthatóan örül társaságunk­nak, e kora délutáni időpont­ban eddig egyedül múlat­ta üres perceit. Ha az ember arra kíváncsi, hogyan élnek a helyiek, mi történik velük, egyértelmű és ideális hely a beszélgetésre a krimó.- Targoncás vagyok a Nö­vényolajban, kora reggel kezdtem a műszakot, mos­tanra végeztem a melóval. Ez amolyan levezetés itt... - ma­gyarázza a férfi, aki elárul­ja, a szakmája autószerelő, de abba kellett hagynia, nem volt annyi megrendelése.- Nem kell itt sokáig gon­dolkodni, hová menjen el az ember dolgozni: a sörgyá­rat, a növényolajat vagy a ci­pőgyárat választhatja. A nö­vényolajhoz bejutni csak ki- halásos alapon lehet, mert az jól fizet. A cipőgyárba meg mindig keresnek embert, ugye, Melinda? A csapos pult mögött álló if­jú hölgy, Mányi Melinda bólo­gat, majd elmeséli, hogy ami­kor leérettségizett, majd elvé­gezte a jogi asszisztensi kép­zést, még rózsaszín gondola-_ tai voltak a jövőjét illetően. Azt hitte, hipp-hopp elhelyez­kedik itt helyben, lesz jó állá­sa, még jobb fizetéssel.- Majd jött a hidegzuhany: több mint fél évet keresgél­tem munka után, mégse talál­tam a végzettségemnek meg­felelőt. Anya kilenc éve dol­gozik a cipőgyárban, hát be­mentem hozzá én is. Úgy vol­tam vele, jobb mint otthon ül­dögélni munka nélkül, pénz nélkül. Én nem bírtam kilenc évig, csak kilenc hónapig. Az alatt az idő alatt semmi mást nem csináltam, mint cipőtal­pat ragasztottam. Nap mint nap, minden órában - mond­ja, hozzátéve, elege lett a ra­bén is találok, mégiscsak itt zajlott a forgatás, rengeteg idevalósi szerepelt benne. Úgyhogy igen, ott fogok ül­ni az első előadások egyikén, hogy megnézzem, mit alakí­tottam, bár az élvezeti értéke vélhetően kisebb lesz, mint amit a forgatások alkalmával éreztem - neveti el magát Já­nos. Kiderül, Martfű telis te­le van izgalmas emberekkel. Mindenkinek van saját tör­ténete, különös mozzanat a múltjából. Elég csak kérdez­ni őket, figyelni rájuk. Tarjányi Nóra jelenleg a művelődési házban dolgozik (középső kis képünkön). A számítógép mögött ülő fiatal lányról sokan nem is tudják, milyen remek hangja van.- Ez talán túlzás - szerény­kedik a budapesti születésű hölgy, aki tizenkét éves ko­rában költözött családjával a városba. - Persze, szeretek énekelni, meg zenélek is: gi­tározok, zongorázok. Énekel­ni már itt tanultam, szeren­csére sokan segítettek ebben, lehetőséget is kaptam arra, hogy felléphessek itt-ott. Az­tán gondoltam egy merészet és jelentkeztem egy televízi­ós tehetségkutató műsorba. Az utolsó pillanatban még­sem mentem el. De a hang­anyagom már ott volt, amit kis idő múlva leporoltak, és még egyszer meghallgattak. Ekkor hívtak fel egy másik tehetségkutatóból, a Rising Starból, hogy várnak, hív­nak... Elmentem, de a tévés mű­sorba már nem kerültem be. De nem baj, ez is egy kaland volt az életemben, ami lezá­rult. Ma már „csak” helyi zene­karokban szerepelek - fű­zi hozzá Nóra, aki szerint a martfűiek közvetlenek. Pest után jó látni, hallani, hogy itt mindenki köszön minden­kinek, ismerik a szomszédok egymást. Égyetlen dolog volt igazán szokatlan Martfűben:- A fővárosi villamosos-tro- lis-metrós közlekedés után azzal szembesültem, hogy itt a helyiek gyalog járnak meg bicajjal! Hát, ez nekem több mint fura volt - kacag szív­ből jövően a fiatal lány. gasztószagból, az egyhangú munkából, és ott­hagyta a gyárat.- Rengeteg fiatal dolgozik pedig ott, akiknek így tel­nek el a legszebb éveik - fű­zi hozzá, amit István is meg­erősít. Ma állítólag ezer em­ber dolgozik a cipőgyárban, de a fénykorban hétezren is varrták, ragasztották a láb­beliket.- Sokan más településekről jönnek Martfűre, hogy itt he­lyezkedjenek el. A munkás- szállók dugig vannak, nem csak vidékiekkel. Egy szoba állítólag 30-35 ezer forintba kerül - osztja meg velünk in­formációit István.- Én inkább eljöttem fel­szolgálónak ide - folytatja Melinda. - Szeretem a ven­dégeket, másokat kiszolgál­ni... csak az este ne volna... - mondja, elmagyarázva, zárás után, hajnali fél négykor már senki nincsen az utcákon, minden kihalt, félelmetes. Vajon martfű a világ köze­pe?- Nekem az! - bólint For­gács László (első képünkön jobbra). - Ide születtem, ide nősültem. Évtizedek óta élek itt. László karbantartóként dol­gozik egy önkormányzati tu­lajdonú cégnél, munka min­dig akad, most például az AC raktárban szerelnek fel szek­rényt. Beszélgetés közben is jár a keze. Elmeséli, a gyere­kek már nagyok, a legfiata­labb húsz, a legidősebb har­minc esztendős.- Képzelje, a lányom meg kamionozik! A férje is ka- mionos, együtt járják a kon­tinenst. Főleg Romániában, Olaszországban, Bulgáriá­ban fordulnak meg. Azért há­rom hetente mi is látjuk őket. Amikor kifejtette, hogy ő ka- mionos lesz, mi egy udvarias mosollyal elintéztük az ügyet az anyjával. Aztán amikor le­tette a nehézgépjármű-keze- lői vizsgát, és meglobogtatta a papírjait előttünk, nagyot néztünk, és megállapítottuk, hoppá, ez a „lyány” tud vala­mit! Hát, manapság már sem­min nem kell meglepődni - állítja László. Ezzel a közfoglalkoztatott­ként ténykedő Mátyás Zoltán (első kis képünkön balra) is egyet ért. Fenekestül felfor­dult a világ.- Kőműves vagyok, illetve voltam... ma már csak köz­munkásként foglalkoztatnak. Nyáron a gáton dolgoztam, ha hiszik, ha nem, arany életünk volt ott! Kaszáltunk, csévéz­tünk, szuper volt a főnököm. Kint voltunk a szabadban, ha meg esett, oktattak bennün­ket. Tanultunk a védett növé­nyekről, az állatvilágról. Nem szégyen vén fejjel tanulni... főleg, ha az még érdekes is! Persze, nem volt olyan izgal­mas a melóm, mint Jani filme­zése... - kacsint Raksa János­ra Zoltán. Pár hónappal ezelőtt bi­zony a város apraja-nagyja felbolydult, amikor egy film­stáb több hétre Martfűre köl­tözött, hogy itt forgassák le a Martfűi rém című mozifilm nagy részét. Ehhez több száz statisztára volt szükségük, ezekre az apróbb munkákra igen sok helybéli jelentkezett.- Például én is! - mond­ja büszkén János (harmadik kis képünkön). - Gyári mun­kás voltam, kocsit kellett to­logatnom, mellettem a lányok varrtak. Jó buli volt, jól is fi­zettek. Alig várom, hogy mű­sorra tűzzék a filmet. Állító­lag itt, Martfűn lesz az alko­tás ősbemutatója, amit rend­-

Next

/
Oldalképek
Tartalom