Új Néplap, 2016. február (27. évfolyam, 26-50. szám)
2016-02-19 / 42. szám
2016. FEBRUÁR 19., PÉNTEK MEGYEI KÖRKÉP 15 Az én településem Nahát, itt tényleg mindenki gyalog meg biciklivel jár?! I I Megfilmesített rém, sör.' étolaj és cipők - ez Martfű! Kt?«050 i, f < Az élet sehol nem egyszerű. Még ott sem, ahol látszólag mindenkinek van munkája, megélhetése. A szürkének tűnő emberi sorsok mögött azonban mindig van valami kis érdekesség is... Joó Zsuzsa zsuzsanna.Joo@mediaworks.hu MARTFŰ - Jöjjenek, igyunk egy sört, a sör hazájában, Martfűn! - invitál asztalához Berta István. A férfi szemmel láthatóan örül társaságunknak, e kora délutáni időpontban eddig egyedül múlatta üres perceit. Ha az ember arra kíváncsi, hogyan élnek a helyiek, mi történik velük, egyértelmű és ideális hely a beszélgetésre a krimó.- Targoncás vagyok a Növényolajban, kora reggel kezdtem a műszakot, mostanra végeztem a melóval. Ez amolyan levezetés itt... - magyarázza a férfi, aki elárulja, a szakmája autószerelő, de abba kellett hagynia, nem volt annyi megrendelése.- Nem kell itt sokáig gondolkodni, hová menjen el az ember dolgozni: a sörgyárat, a növényolajat vagy a cipőgyárat választhatja. A növényolajhoz bejutni csak ki- halásos alapon lehet, mert az jól fizet. A cipőgyárba meg mindig keresnek embert, ugye, Melinda? A csapos pult mögött álló ifjú hölgy, Mányi Melinda bólogat, majd elmeséli, hogy amikor leérettségizett, majd elvégezte a jogi asszisztensi képzést, még rózsaszín gondola-_ tai voltak a jövőjét illetően. Azt hitte, hipp-hopp elhelyezkedik itt helyben, lesz jó állása, még jobb fizetéssel.- Majd jött a hidegzuhany: több mint fél évet keresgéltem munka után, mégse találtam a végzettségemnek megfelelőt. Anya kilenc éve dolgozik a cipőgyárban, hát bementem hozzá én is. Úgy voltam vele, jobb mint otthon üldögélni munka nélkül, pénz nélkül. Én nem bírtam kilenc évig, csak kilenc hónapig. Az alatt az idő alatt semmi mást nem csináltam, mint cipőtalpat ragasztottam. Nap mint nap, minden órában - mondja, hozzátéve, elege lett a rabén is találok, mégiscsak itt zajlott a forgatás, rengeteg idevalósi szerepelt benne. Úgyhogy igen, ott fogok ülni az első előadások egyikén, hogy megnézzem, mit alakítottam, bár az élvezeti értéke vélhetően kisebb lesz, mint amit a forgatások alkalmával éreztem - neveti el magát János. Kiderül, Martfű telis tele van izgalmas emberekkel. Mindenkinek van saját története, különös mozzanat a múltjából. Elég csak kérdezni őket, figyelni rájuk. Tarjányi Nóra jelenleg a művelődési házban dolgozik (középső kis képünkön). A számítógép mögött ülő fiatal lányról sokan nem is tudják, milyen remek hangja van.- Ez talán túlzás - szerénykedik a budapesti születésű hölgy, aki tizenkét éves korában költözött családjával a városba. - Persze, szeretek énekelni, meg zenélek is: gitározok, zongorázok. Énekelni már itt tanultam, szerencsére sokan segítettek ebben, lehetőséget is kaptam arra, hogy felléphessek itt-ott. Aztán gondoltam egy merészet és jelentkeztem egy televíziós tehetségkutató műsorba. Az utolsó pillanatban mégsem mentem el. De a hanganyagom már ott volt, amit kis idő múlva leporoltak, és még egyszer meghallgattak. Ekkor hívtak fel egy másik tehetségkutatóból, a Rising Starból, hogy várnak, hívnak... Elmentem, de a tévés műsorba már nem kerültem be. De nem baj, ez is egy kaland volt az életemben, ami lezárult. Ma már „csak” helyi zenekarokban szerepelek - fűzi hozzá Nóra, aki szerint a martfűiek közvetlenek. Pest után jó látni, hallani, hogy itt mindenki köszön mindenkinek, ismerik a szomszédok egymást. Égyetlen dolog volt igazán szokatlan Martfűben:- A fővárosi villamosos-tro- lis-metrós közlekedés után azzal szembesültem, hogy itt a helyiek gyalog járnak meg bicajjal! Hát, ez nekem több mint fura volt - kacag szívből jövően a fiatal lány. gasztószagból, az egyhangú munkából, és otthagyta a gyárat.- Rengeteg fiatal dolgozik pedig ott, akiknek így telnek el a legszebb éveik - fűzi hozzá, amit István is megerősít. Ma állítólag ezer ember dolgozik a cipőgyárban, de a fénykorban hétezren is varrták, ragasztották a lábbeliket.- Sokan más településekről jönnek Martfűre, hogy itt helyezkedjenek el. A munkás- szállók dugig vannak, nem csak vidékiekkel. Egy szoba állítólag 30-35 ezer forintba kerül - osztja meg velünk információit István.- Én inkább eljöttem felszolgálónak ide - folytatja Melinda. - Szeretem a vendégeket, másokat kiszolgálni... csak az este ne volna... - mondja, elmagyarázva, zárás után, hajnali fél négykor már senki nincsen az utcákon, minden kihalt, félelmetes. Vajon martfű a világ közepe?- Nekem az! - bólint Forgács László (első képünkön jobbra). - Ide születtem, ide nősültem. Évtizedek óta élek itt. László karbantartóként dolgozik egy önkormányzati tulajdonú cégnél, munka mindig akad, most például az AC raktárban szerelnek fel szekrényt. Beszélgetés közben is jár a keze. Elmeséli, a gyerekek már nagyok, a legfiatalabb húsz, a legidősebb harminc esztendős.- Képzelje, a lányom meg kamionozik! A férje is ka- mionos, együtt járják a kontinenst. Főleg Romániában, Olaszországban, Bulgáriában fordulnak meg. Azért három hetente mi is látjuk őket. Amikor kifejtette, hogy ő ka- mionos lesz, mi egy udvarias mosollyal elintéztük az ügyet az anyjával. Aztán amikor letette a nehézgépjármű-keze- lői vizsgát, és meglobogtatta a papírjait előttünk, nagyot néztünk, és megállapítottuk, hoppá, ez a „lyány” tud valamit! Hát, manapság már semmin nem kell meglepődni - állítja László. Ezzel a közfoglalkoztatottként ténykedő Mátyás Zoltán (első kis képünkön balra) is egyet ért. Fenekestül felfordult a világ.- Kőműves vagyok, illetve voltam... ma már csak közmunkásként foglalkoztatnak. Nyáron a gáton dolgoztam, ha hiszik, ha nem, arany életünk volt ott! Kaszáltunk, csévéztünk, szuper volt a főnököm. Kint voltunk a szabadban, ha meg esett, oktattak bennünket. Tanultunk a védett növényekről, az állatvilágról. Nem szégyen vén fejjel tanulni... főleg, ha az még érdekes is! Persze, nem volt olyan izgalmas a melóm, mint Jani filmezése... - kacsint Raksa Jánosra Zoltán. Pár hónappal ezelőtt bizony a város apraja-nagyja felbolydult, amikor egy filmstáb több hétre Martfűre költözött, hogy itt forgassák le a Martfűi rém című mozifilm nagy részét. Ehhez több száz statisztára volt szükségük, ezekre az apróbb munkákra igen sok helybéli jelentkezett.- Például én is! - mondja büszkén János (harmadik kis képünkön). - Gyári munkás voltam, kocsit kellett tologatnom, mellettem a lányok varrtak. Jó buli volt, jól is fizettek. Alig várom, hogy műsorra tűzzék a filmet. Állítólag itt, Martfűn lesz az alkotás ősbemutatója, amit rend-
