Új Néplap, 2015. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
2015-07-02 / 153. szám
2015. JÚLIUS 2., CSÜTÖRTÖK MEGYEI KÖRKÉP 11 „Napjaink menekültáradata is a múlt századból ránk maradt embertelenség öröksége” Földi pokol volt a cukorgyárban швшшишм Rengeteg emlékező tette tiszteletét a minapi szolnoki megemlékezésen ott művelték. Egész éjjel hallottuk a csendőrök ordibálását és az emberek jajgatását. Strasshofban az itteni viszonyokhoz képest jó dolgunk volt - állította Julika. Varga Béláék a szolnoki Szapá- ry utcában laktak. Béla 11 éves volt a történtek idején és naplót vezetett. Átélt élményei nyomtatásban is megjelentek.- Márciusban, ahogy életbe léptek a zsidóellenes törvények és rendeletek, a sárga csillag viselésére köteleztek minket -mesélte. - Onnantól kezdve mindennap történt valami, be kellett szolgáltatni az ékszereket, a telefont, a biciklit és a többit. Addig még elviselhető volt a helyzet, míg egy nap értünk nem jöttek, hogy bevigyenek a depóba. Csak annyi holmit vihettünk magunkkal, ami egy taligára felfért. A depóban június második felében egyszer csak szóltak, hogy csomagoljunk. Semmilyen iratot, igazolványt nem vihettünk magunkkal. A cukorgyárba kerültünk, ahol egy hétig tartottak minket, ez maga volt a pokol. Több ezren voltunk ott ösz- szezsúfolva, enni sem adtak, csak az utolsó napon borsólevest és kenyeret az útra. A jobb módúakat sorra vallatták, hogy hová dugták el az értéktárgyaikat. A vallatást rendőrök és csendőrök végezték Köztiszteletben álló polgárokat - orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket - hoztak emberhez méltatlan helyzetbe. Az a legszomorúbb, hogy sajnos a vallatást nem is SS-tisztek, hanem magyarok, rendőrök és csendőrök végezték. A nagymamákat, anyákat, lányokat is levetkőztették és a testükben kutattak eldugott értéktárgyak után. Később két vonattal vittek el innen minket, egyik Auschwitzba, a másik Ausztriába ment; szerencsére az utóbbira kerültünk. A kinti táborban barakkokban laktunk többféle nemzetiséggel együtt. Nagyon szerény, de rendes ellátást kaptunk, naponta háromszor étkezhettünk. Tizenöt évesen egy gyárban dolgoztam, az osztrák munkások nagyon rendesek voltak, a hazulról hozott uzsonnát megosztották velünk. Édesanyámmal együtt voltunk és úgy kerülhettünk egy jobb csoportba, édesapám munkaszolgálatos volt. Mikor hazajöhettünk, a házunkból csak a falakat találtuk, később pedig államosították. Albérletbe kényszerültünk, lényegében nem maradt semmink. „Ezt a gyalázatot nem szabad soha feledni” Varga Béla azóta Budapesten él. Eltett minden emléket ebből az időből, és ha egészsége engedi, mindig eljön a megemlékezésre is. Előadásokat is tart, nemcsak itthon, külföldön is. Gerő Zsuzsának - aki akkor még az Ungár vezetéknevet viselte - nincsenek emlékképei a szörnyűségekről, ami nem is csoda, hisz mindössze másfél éves volt, mikor elhurcolták. - Hetvenkét évesen én vagyok az egyik legfiatalabb túlélő - árulta el. - Mint mesélték, kész csoda, hogy egyáltalán túléltem olyan kis gyerekként a viszontagságokat! Édesanyjával és két rokonukkal volt együtt került a táborba; édesapja munkaszolgálatban volt, ahonnan nem tért haza, lányát így nem is láthatta. Történetüket nagybátyja, Weiczner Jenő beszámolójából ismeri, ő az eseményekről mindvégig naplót vezetett, mely a közelmúltban „Ez most a sorsod, kiüldözött zsidó” címmel könyv formájában is megjelent, és Zsuzsa írta hozzá az előszót. Édesanyja nem sokat beszélt a szörnyűségekről, inkább kerülte a témát. Zsuzsa is leginkább nyugdíjas éveiben ásott mélyebbre múltjukba, dolgos éveiben - diplomatafeleségként - igen mozgalmas életet élt. Mostanában viszont legfőbb feladatának érzi - nem egy túlélővel együtt -, hogy segítse minél szélesebb körben ismertté tenni mindazt, amire emlékezni kell, hogy ez a tragédia ne ismétlődhessen meg még egyszer. Miklósi Imre szavait idézve: - A huszadik századnak ezt a gyalázatát nem szabad soha elfeledni, mint ahogyan azt is örök intő példaként kell megőriznünk, hogy hitüket megváltó keresztények sokasága a cirkuszok arénájában pusztult el, vagy éppen a kereszténység véres térhódítása nyomán egész kontinensek népei és kultúrái tűntek el a Föld színéről. De napjaink menekültáradata is a múlt századból ránk maradt esztelen embertelenség öröksége. Mindezek az események arra tanítanak mindenkit, hogy kölcsönös fájdalmainkra csak az hozhat gyógyírt, ha könnyeinket letörölve megfogjuk egymás kezét, és együttes erőfeszítéssel teszünk meg mindent közös békénkért és boldogságunkért. És együtt kell megállítanunk és elítélnünk mindazokat az eszméket és tetteket, amelyek a kevesebbeket, gyengébbeket - a „másokat” - bűnbaknak állítva üldözni próbálják... A második világháborúban elhurcolt zsidó mártírokra emlékeztek a minap a szolnoki kis zsinagógában. A megemlékezésre a Nácizmus Üldözöttéinek Országos Egyesülete szervezésében is érkeztek túlélők. Kovács Berta irottszo@index.hu SZOLNOK A megyeszékhelyről ezeregyszáz, a környékbeliekkel együtt hatezer zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba, illetve Strasshofba 1944-ben - csupán csak a származásuk miatt -, és csak nagyon kevesen tértek haza a pokolból. A túlélők többsége el is hagyta a várost, az évenkénti megemlékezésre azonban, aki tud, eljön. Négyükkel idén is találkozhattunk. Megrendítő élményeket os- tottak meg velünk.- 1933. március 26-án születtem, tehát tizenegy éves voltam az események idején - elevenítette fel a történteket Miklósi Imre. - 1944 májusában arra kényszerűéit bennünket a fasiszta SS, hogy órákon belül hagyjuk el otthonunkat, hátrahagyva a lakást teljes berendezésével, annyi holmival, amennyit a két kezünkben el tudtunk vinni. Bekerültünk a szolnoki gettóba. Május húszadika körül vittek át a Szolnoki Cukorgyár répatárolójába, ahová a szolnoki csendőrkerület zsidó lakosságát gyűjtötték össze. Itt a nácikkal együttműködő rendőr- nyomozók és csendőrlegények az összezsúfolt tömeggel a végleges elszállítás előtt megvalósították a földi a poklot. Gerő Zsuzsa: „Kész csoda, hogy egyáltalán túléltem olyan kicsiként a viszontagságokat.” Menczelesz Józsefné: „Amikor csendőrkísérettel elvittek minket, szó szerint röhögtek rajtunk.” Miklósi Imre: „Fájdalmainkra csak az hozhat gyógyírt, ha megfogjuk egymás kezét.” Nem szívesen beszél az itt történtekről- Az itt történtekről nem szívesen beszélek, mert ott nem volt olyan isteni parancsolat és krisztusi tanítás, amit nem szegtek meg a magyar rendőrnyomozók által irányított magyar csendőrlegények. Embervoltunk meggya- lázása, a fosztogatás, a kínpad- ra vonások akkor szűntek meg, amikor átadtak az SS-nek. Százasával marhavagonokba tuszkoltak, zártak bennünket, és a vonat elindult velünk a nem tudjuk hová... így kerültünk a strassho- fi átmenő táborba, ahol megfürdettek, nyilvántartásba vettek, majd néhány napon belül csoportokra bontva átadtak bennünket olyan vállalkozásoknak, melyek munkaerőt igényeltek. Mi édesanyámmal, öcsémmel és nagyanyámmal, valamint apai nagy- nénénkkel, az ő férjével és annak szüleivel összesen mintegy száznegyvenen Neunkirchenbe kerültünk. Táborhelyünk az egykori zsinagógában lett kialakítva, melyet magas kőfal választott el az utcától és a szomszédos telkektől. Ott a munkaképes tizenöt és hatvanöt év közötti felnőttek egy ma is virágzó cég kényszermunkásaiként dolgoztak a város alatti atombunker építésén. Minket, kilenc és tizennégy év közöttieket a bombakárokat szenvedett lakóházakhoz irányítottak, ahol a romokból ki kellett válogatni az újra felhasználható falazóanyagot, amelyet megtisztítva a kőműves keze alá készítettünk. De maltert vagy betont is kevertünk - mikor minek volt a sora. 1945 áprilisában ott szabadított fel bennünket a Vörös Hadsereg, és gyalog indultunk el haza. Két hét alatt értük el a hazát Ágfalvánál. Hazaküldte az atya a sárga csillag miatt Miklós Imréék családja a harmincas évek közepén áttért a katolikus vallásra, mégsem kerülhették el a zsidóüldözést.- Én 1939-től 1943-ig a református templommal szemben álló Tisza parti elemi iskolába jártam, a pajtásaimmal együtt voltam első áldozó, majd negyedikes koromban megbérmáltak. Harmadikosként megtanultam a latin miseszöveget, és akkortól lelkesen jártam a reggeli misékre ministrálni. Egészen addig, amíg 1944. április elsején a plébános atya haza nem küldött azzal, hogy nem helyénvaló, ha én a kötelezően viselt sárga csillaggal a katolikus templomban ministrá- lok. Azóta úgy vagyok hívő, hogy egyetlen intézményesült vallásnak sem vagyok híve, és megteremtettem a magam egyszemélyes kapcsolatát a Mindenhatóval - vallotta a túlélő. Menczelesz Józsefné, Julianna nyolcévesen csöppent a borzalmak közepébe. - Mélyen megmaradt bennem, hogy amikor elhurcoltak bennünket a szolnoki kápolnához közeli házunkból, hogyan viselkedtek a második szomszédaink, akikkel addig semmi gondunk nem volt - idézte fel. - Két lányával lakott ott az idős hölgy, és amikor csendőrkísérettel elvittek minket, szó szerint röhögtek rajtunk. Szüleimmel és két bátyámmal együtt kerültem be a gettóba. A cukorgyárban töltött időt élete legrosszabb időszakaként emlegeti; a fővárosban él és Szolnokra nem is vágyódik vissza. Egész éjjel hallották az emberek jajgatását- Az a borzalmak borzalma volt! Helyünk is csak annyi volt, hogy ülni tudtunk a csomagokon egy répamosóban, ahol mindösz- sze egy ablak volt és iszonyú bűz. Csak egy latrina volt, emlékszem, egy kisfiú unokatestvérem bele is zuhant. Éjszaka nyolcvan körüli idős embereket vallattak; olyan véresre verték őket, hogy később Strasshofban jegyzőkönyvet vett fel az orvos arról, hogy ezt nem Varga Béla: „A cukorgyárba kerültünk, ott tartottak minket, maga volt a pokol...”
