Új Néplap, 2014. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
2014-03-27 / 72. szám
I DIÁKVILÁG 2014. MÁRCIUS 27., CSÜTÖRTÖK Az előadás elvarázsolt, a végtelenségig néztem volna utazás Színházba mentünk. Nagyon vártuk a napot, mert sokuknak szinte még nem is volt lehetősége színházba menni. Körvonalazni tudtuk ennek eszmei értékét, ehhez természetesen illően felöltözve, reggel 10 órakor elindultunk Budapestre. Az úton mindenki izgatottan csevegett, találgattuk, milyen lesz, hogy tetszik iúajd, milyen lesz az előadás. Odaérve, egy kis városnézésre is volt időnk, s meglepetésünkre mindannyian arra barangolhattunk amerre szerettünk volna, persze fe- lelősségtudatosan. A barátok gyorsan csoportot alakítottak, s belevetették magukat a vasárnapi Budapestbe. Találkoztunk pár fradis- ta szurkolóval, elsétáltunk a Hősök terére is - persze mindenhol készítettünk egy-egy képet. Gyorsan és kellemesen eltelt az idő, és délután kettő órakor elindultunk a színházhoz, 15 órakor kezdődött a várt előadás. Gyönyörű a Thália Színház belső terje, a színházterem és a színpadkép is. Az „Abigél” című darabot néztük meg, ami a világháború végén játszódik’ egy gimnazista lányról, Vitay Georgináról szól. Lélegzetelállítóan gyönyörűek voltak a dalok, és folyamatosan újra és újra megborzongtam a szépségtől. Tökéletesek voltak a színészi alakítások, és nagyon jó yolt a színpad kihasználtsága, teljesen bele tudtuk élni magunkat a műbe. Voltak benne humoros, igencsak vicces jelenetek is, amikor kuncogtunk kicsit, de volt megdöbbentően drámai rész is, mikor elérzé- kenyült az ember. Nekem nagyon tetszett, pláne, hogy először volt részem egy ilyen szép előadást megtekinteni. Rajongtam minden percéért, csillogott a szemem, mint egy vágyakozó kisgyereknek az édességboltban. Nem akartam, hogy vége legyen, talán a végtelenségig tudtam volna nézni. ■ MAGYAR EDINA, 11. A, MARTFŰI DAMJANICH JÁNOS SZAKKÉPZŐ ISKOLA, GIMNÁZIUM ÉS KOLLÉGIUM A könnyek tisztára mossák arcok Amikor a világháló és a valóság fonalaiba akadunk Ha az utcán egy nehéz sorsú embertársunkkal találkozunk, legalább egy apró gesztussal, jótettel szerezzünk neki néhány szeretetten percet Olykor a világhálón bolyongunk, de legtöbbször a valóság vesz körül minket. Van, ami mindkettőben ott van: a könny... Kovács Annamária Nem tudom, melyik oldalon találkoztam vele, nem tudom melyik böngészésnél került a látóterembe, de ott volt. A férfi a fotón olyan volt, amilyennek lennie kellett. Megtört, fekete ábrázatú, magányos. Az alatta lévő szövegben az állt, hogy 80 éves és 60 éve nem tisztálkodott a hajléktalanszerű ember. A kisfilmet is megnéztem, ami az indiai vénről mutatott képeket. A kavicsok között, a porban feküdt, cigarettázott. Valami mégsem stimmelt. Szolnok városában is élnek hajléktalanok. Őket nem az internetről ismerem, hanem a valódi életből. Ott van „Kuka Mari”. Az arcán látszik, hogy valaha szép nő lehetett. Azt beszélik, könyveléssel foglalkozott, néha iszogatott, aztán egyre többet és valahogy kisiklott az élete. Köztük van „Udvarias Úr”. Ő mindig köszön az embereknek és megkérdezi, hogy érzik magukat. Engem is üdvözölni szokott és mondja, jól vagyok-e. Mivel nem tolakodó, csak lehet egyszerűen figyelemre, beszélgetésre vágyik, hát én mindig szoktam visz- szaköszönni és válaszolni. Annak az örökké búskomornak meg, ha kereszteztük egymás útját, az egyik szendvicsemet mindig nekiadtam, amiért hálás volt. Megnyugtatott, hogy aznap nem csak én ettem. Aztán a Széchenyi-lakótele- pen az a negyvenes férfi. Magas, jó felépítésű és olyan káprázatos kék szemű, de a vonzó külső még valamit rejt. Trillákat. Gyakran énekelt az utcán a társait szórakoztatva. A kerítés tövében ültek és ő csengő, tiszta hangon, egyetlen hamisság nélkül dalolt. Én mindig olyankor már messziről lelassítottam a lépteimet és zeneileg képzett füleimmel hallgattam a csodát. Mert amit azok a hangszálak képeztek, az csoda volt. Az egyik alkalommal, éppen hogy csak lépkedtem, hogy minél tovább tudjam élvezni az előadását a férfinek, amikor melléértem mókázva megkérdeztem, hogy mikor indul a Megasztárban? Ő szerényen lesütötte a kékséges szemét és azt mondta, nem hiszi, hogy rá lenne szüksége annak a csillogó világnak. En pedig elképzeltem. A színpadon. Borotvált arccal, zselézett, modern hajjal, farmerben, fehér ingben, hanyag eleganciával viselt nyakkendővel és zakóban. Állt a tömeg előtt, akik tapsviharral jutalmazták. Azt is láttam magam előtt, hogy boldog. Újra boldog, és az arcán végiggördül egy könnycsepp. Gyakran játszom a gondolattal, hogy milyen volt az életük, amikor még hajlékkal rendelkeztek. Munkába jártak, tisztálkodtak, gyereket neveltek, szerettek. Olyanok voltak, mint bármelyik másik ember. Aztán történt valami, amit nem lehetett megoldani. Egy válás, egy bűncselekmény, adósság, egy átverés és a lejtőn csak lefelé vezetett az út. Nem ítélem el őket, hogy nem tisztálkodnak, mert lehet a hajléktalanszálló nem egy igazi otthon. Az alkohol pedig könnyebbé teszi a hideg elviselését és tompítja az agyat, hogy ne a nyomorúságos életen gondolkodjon. Aztán nézem őket, elképzelem, hogy ápoltak, tiszták, divatos ruhát viselnek. Munkába mennek, onnan pedig egy saját fészekbe. Olyankor leg- belül kicsordul egy könnyem, mert látom ezeket az elveszett embereket újra hazatalálni. Nekem nem igazán van lehetőségem segíteni, csak szendviccsel, vagy szavakkal, de akad olyan ember, akinek megadatott, hogy támogassa az elesetteket. Akkor nem értem, miért élnek még emberek az utcán? A valóságból visszatérek a világhálóra. Ott van a fotón a hatvan éve nem tisztálkodott férfit. Talán őt is érte valami megoldhatatlan rossz, talán ő is a lejtőn lefelé haladt a mocsokba. Most már látom, mi a furcsa a képen. Nem a piszok. Valami más. A kosztól fekete arc a szemek körül tiszta. Nem tudom, csak úgy érzem, gyakran mossák könnyek azt az arcot. ■ „Nekem nem igazán van lehetőségem segíteni, csak szendviccsel, vagy szavakkal.” Természetben sétálva A természetben sétáltam, S megtaláltam, kit elvesztettem Kezembe vettem, s megszerettem. Nem akartam, de beleszerettem. Egyelőre barátok vagyunk, Gyakran felhív, és találkozunk. Nem tudom, mi lesz a vége, Ha egy pár leszünk, szomorúságomnak vége. ■ CSIZMADIA CSÖNGE A példaképektől inkább csak a jó dolgokat lessük el vélemény A példaképe minden embernek nagyon fontos, hiszen hozzá próbálja magát igazítani. Szerintem ez teljesen rendben van, mert kell az embernek egy mérce, de ha ezt valaki túlzásba viszi (öltözködésben, frizurában, stílusban), az már túlzás. A példaképünk jó tulajdonságait kell csak felhasználni. Nekem például nem csak egy példaképem van, hanem többek előnyös tulajdonságait próbálom összegyűjteni. Rossz példának gondolom viszont a mai fiatalok által előszeretettel sztárolt celebeket. Furcsa ezt mondani, hiszen én is egy „mai fiatal” vagyok, de nem szeretném, hogy egy olyan nő legyen a példaképem, aki csak a botrányairól híres (inkább nem mondok példát, de biztosan mindenki tudna legalább egyet mondani, hiszen elég széles a paletta ilyen téren). ■ BALIKÓ FANNI Az oldalt összeállította: Rimóczi Ágnes tel.: 56/516-747 e-mail: szolnok.seta@ujneplap.hu Az oldalon megjelent írásokat teljes terjedelmükben olvashatjátok a SZOUON.hll hírportálon. AZ OLDALT TÁMOGATJA: Korcsolyázás után jött az élményfürdőzés kirándulás A nap végére elfáradtunk, de a rengeteg élmény kárpótlás volt Nem szabad elfelejteni az értékeket, s embereket A közelmúltban kirándulásra indult a Szolnoki Kodály Zoltán iskola néhány tanulója Baráth- né Nagy Gabriella iskolavédőnővel és Batáné Tóth Enikő diákönkormányzati vezetőjével. Budapestre utazott a csapat. Először a Városügeti műjégpályára látogattunk, ahol két órán keresztül korcsolyáztunk. A rutinosabbak rögtön otthon érezték magukat a pályán, volt aki eleinte félt, de később megjött a bátorsága és egyre nagyobb sebességgel száguldozott. Olyan gyerek szinte nem is volt, aki | nem esett el legalább egyszer g (sajnálatos módon az egyik J társunk nem tudott felkelni, ő £ szakszerű ellátásban részesült). A korlzás - az esések ellenére - szuper volt, minden gyerek élvezteV A korcsolyapálya után egy élményfürdőbe mentünk, ahol volt egy hatemeletes csúszda (mely több csúszdából állt) is - ezelőtt mindig 2-3 méteres sor áüt. A csúszdáknak van nevük is: „UFO”, „Szivárvány”, „Fekete lyuk”, „Kamikaze”, „Repülő szőnyeg”, „Forgószél”. Az elnevezés sokat elárul: a fekete lyukban a saját orrunkat sem látjuk, a forgószélben iszonyú sebességgel megyünk körbe-körbe, és amikor lecsillapodott a szél, meredek szögben csapódunk a vízbe. A fürdőzés végén fáradtan indultunk a buszhoz, és élményekkel gazdagon tértünk haza. ■ BARÁTH LÁSZLÓ, 6. A, KODÁLY ZOLTÁN ÁLT. ISK. érdekes Egy történelemóra keretében meglátogattunk egy különleges tárlatot. A magyarországi holokauszt-emlékév kapcsán kiállítást rendeztek a szolnoki Hit Rendezvényházban a békéscsabai Kner Nyomda kiadványaiból, melyek a Tevan-család emlékeit őrzik. Érdekes volt, hogy csoportos kutatómunka keretében kereshettünk választ egy feladatsor kérdéseire. Ebben segítségünkre voltak az érintőképernyős pultok, hangpontok, digitáüs könyvek, életrajzi tablók. Minden csoport maga választhatta ki a számára megfelelő forrást. A Tevan-család művészi oldalát is megismerhettük a csodálatos ötvös tárgyakon és grafikákon keresztül. Aki hamarabb végzett, az sem unatkozott, mert interaktív kirakó játékkal tölthette el a fennmaradó időt. A munkánk végeztével a tárlat vezetőjével eüenőriztük a válaszokat, és nagy örömmel töltött el, hogy sikeresen dolgoztunk. Az viszont elszomorított, hogy a Tevan-család számos tagját munkatáborba vitték, ahonnan nem tértek vissza. A túlélők Budapestre vagy külföldre menekültek. Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy az értékeket létrehozó embereket nem szabad elfelejtenünk és kitaszítanunk. ■ BALÁZS KINGA, 8. OSZT., SZOLNOKI KODÁLY ZOLTÁN ÉNEK-ZENEI ÁLT. ISK.
