Új Néplap, 2013. november (24. évfolyam, 255-279. szám)

2013-11-23 / 273. szám

2 A NAP TEMAJA 2013. NOVEMBER 23., SZOMBAT Valaki egy „ereklyét” hagyott az egyik kötetben: „Nekem nem hozott szerencsét, másnak talán fog” Fiatal párok egymást kezét fogva olvasgatnak, beszélgetnek a romantikus hangulatú polcok között. Mit tehet a könyvtáros, ha egy járókelő az utcáról beesve azt állítja, az ő tulajdona az intézmény? •• AMULETT. BUSZBERLET A KÖNYVEKBEN Károly Nóra könyvtáros a mikrofilmolvasó kezelésében segít az egyik olvasónak. A sérülékeny hírlapállományt ilyen módon használhatja a közönség. A szolnoki Verseghy Könyv­tár látogatói általában csak az intézmény kis részét látják. A földszinti fogadótérben és az információs pultok­nál dolgozó könyvtárosokon kívül mással nem nagyon találkoznak a munkatársak közül, de a szabadtéri pol­cokon sorakozó kötetek is szerény hányadát képviselik a könyvtár több száz ezres állományának. Most ebbe az elzárt világba vetünk egy fu­tó pillantást. Szathmáry István Némi vándorlás után Vinczéné Nagy Mária általános igazga­tóhelyettes fogad az épületben, aki átkísér Dankóné Szabó Edit közönségkapcsolati osztályve- zetó'höz, további kalauzunkhoz. Miközben a szobában beszélge­tünk, rögtön szemet szúrnak a mellettem levő polc ódon köte­tei, ahol barnult vászongerinc mellett dúsan aranyozott híres nagyszombati bőrkötés kelleti magát, a címlapokon meg régi pecsétek hirdetik, hogy például a 18. században Kassán kiadott jezsuita munka az egri Angol- kisasszonyok leánynevelő szer­zetesrend könyvtárából vándo­rolhatott ide.- A nálunk őrzött félmil­lió kötetből körülbelül há­rom-négyezer könyv számít ódonnak, - mondja érdeklő­désem láttán az osztályvezető asszony. - Nagy részük elég regényes módon a Wenckheim család könyvtárából került hozzánk. Valójában halálból visszajött irodalom ez, mert az ötvenes évek könyvpusz­tításaikor a papírgyár egyik dolgozója szólt könyvtáros fe­leségének, hogy milyen érté­kek hevernek a gyár udvarán bezúzásra várva, és onnan si­került őket nagy nehezen meg­menteni. Ma ezeket a köteteket már csak kutatók forgatják, de akkor is pótolhatatlan értéket veszítettünk volna velük. Menetközben némi adatért betértünk Takáts Béla szakmai igazgatóhelyetteshez, akitől megtudjuk, hogy a megkerül­hetetlen helytörténeti forrás­nak számító 19. és 20. századi megyei hírlapállományuk az egyik legfontosabb értékük. A régi újságok sérülékenysége miatt 350 ezer kockányi mik­rofilmen őrzik őket a kutatók számára, s az lenne az ideális, ha az évtizedek alatt meglehe­tősen elhasználódott anyagot digitalizálva közkinccsé tud­■ „Lehet-e a világ egyik legérdekesebb hivatását száraz foglalkozásnak tekinteni?” nák tenni, de erre pénz hiá­nyában nem sok lehetőségük van. A kölcsönzési kultúrára vonatkozó kényes kérdésünkre ellenben megnyugtató választ kaptunk. Kilencvenkilenc szá­zalékát visszahozzák a kivett könyveknek, és ritka a „spon­tán privatizáció” is, amiben az elektronikus védelemnek is ré­sze lehet. Ettől függetlenül az igazán értékes vagy pótolhatat­lan anyag csak olvasóteremben használható, nem hagyhatja el az épületet. A könyvtár feladata a megye többi közkönyvtárában folyó munka segítése is. Közben ez új színfolttal bővült, megkez­dődött a bonyolult nevű Könyv­tárellátási Szolgáltató Rendszer működtetése. Mivel az ötezer fő alatti településeken sokszor a könyvtár az egyetlen közössé­gi hely, ez évtől lehetőség van számukra kiegészítő állami támogatásból szolgáltatásokat biztosítani. A rendszerbe eddig bekapcsolódott harmincnyolc település számára a Verseghy Könyvtár fizeti elő a folyóira­tokat, vásárolja a könyveket, szervezi a rendezvényeket, biztosítja a kisebb fejlesztése­ket. Az immár városi fenntar­tású intézménynek tehát nem csökkentek, hanem bővültek a megyei feladatai annak érde­kében, hogy az Alföld szívének minden lakosa egyenlő esé­lyekkel juthasson hozzá könyv­tári szolgáltatásokhoz.- Ma már az úgynevezett zárt anyag sem létezik - vála­szolja kérdésemre Takáts Béla igazgatóhelyettes. - A szamiz- datok idején még volt ilyen, de mára alkotmányos jog az információkhoz való hozzáfé­rés. A beszerzéseknél létezik némi önkontroll, a minőségi követelmények mellett elte­kintenek az uszító hangvéte­lű, erkölcsileg kifogásolható, vagy bármely közösség ellen izgató anyag tárolásától, köz­kinccsé tételétől. Ezzel szem­ben egy központi adatbázis­nak, illetve a könyvtárközi kölcsönzésnek köszönhetően az ország bármelyik könyvtá­rában meglévő anyaghoz hoz­záférhetnek az olvasók. A tűzvonalban, az olvasó­teremben mosolygó hölgy, Vona-Gődér Krisztina tájé­koztató könyvtáros fogad bennünket. Belém is bújik az ördög, hogy megkérdezzem, ilyen száraz foglalkozást ho­gyan lehet állandó mosollyal végezni. Döbbenten néz rám, majd visszakérdez: lehet-e a világ egyik legérdekesebb hi­vatását száraz foglalkozásnak tekinteni? Számára minden nap élmény, amit a könyvek között tölt, mondja.- Itt annyi ember fordul meg, annyi kéréssel, kívánsággal, amit nem lehet megunni. Rá­adásul az sem igaz, hogy csak idősebbek jönnek ide. Újra meg­jelent az a harmincas, negy­venes korosztály, akiket már lassan úgy tekintettek, hogy az internet meg a rohanó élet­tempó elvonja őket a könyvek élvezetétől. Jönnek, vállalkozó­tól a munkát keresőig, aki itt ■ „Akistelepüléseken sokszor a könyvtár az egyetlen közösségi hely.” igyekszik információkhoz jut­ni. Talán nem csak egyes köny­vek szinte megfizethetetlen ára ösztönzi őket, a könyveknek, a könyvtárnak megvan a ma­ga hangulata. Érkeznek fiatal párok is, könyvvel a kezükben leülnek egy díványra, olvasgat­nak, beszélgetnek, nagyokat hallgatnak. Szemmel láthatóan jól érzik magukat itt együtt. Más meg odahozza a könyvet a pulthoz, s közben megered a szava, mesél az életéről, bármi másról, és jó hallgatni. Mert az emberi sorsok, dolgok a legér­dekesebbek a világon - sorolja a hölgy mindennapi élményeit. Közben egy különálló polcon ismerős köteten akad meg a szemem. Doris Lessing, a most elhunyt brit származású, Per­zsiában született Nobel-díjas írónő gyermekkoromban olva­sott műve, az Eldorádó pihen újabb munkái között. - Mi így tisztelgünk az emléke előtt, hallom a hátam mögül Krisz­tina hangját, amint látja, hogy mi köti le a figyelmem. Ezt a munkát alázattal és szeretettel lehet csak csinálni! Miután Krisztina valóban az olvasók közelségében tölti ide­jét, tőle kérek választ arra az érdekes kérdésre, miket hagy­nak az ügyfelek a kötetekben?- Én egy, valóban érdekes esetről tudok, emlékezik visz- sza. Valaki egy, talán alkimis­ta jelekkel vésett amulettet hagyott egy könyvben azzal a levélkével, hogy neki nem ho­zott szerencsét, hátha valaki többre jut vele. Egyébként nem jellemzőek a szokatlan könyv­jelzők, esetleg néhány fényké­pet találtunk, azokat őrizzük a mai napig - mondja. - Vinczé­né Nagy Mária igazgatóhelyet­tes asszony emlékei szerint a Hild Viktor Könyvtárban egy dobozban gyűjtötték a köny­vekben többnyire könyvjelző­ként berakott tárgyakat. Döntő többségük papír volt. Családi fotóktól, orvosi recepteken, bérleteken, kártyanaptárakon át a névjegyig minden maradt bennük. E fontos kérdés tisztázása után már csak egy állomásunk marad. Az olvasóterem végén ásító, általam eddig csak kí­vülről szemlélt ajtón át még be­nézünk a hatalmas raktárba, ahol szintén meglepetés fogad. Hiányzik az ilyen helyen szo­kásos nyomasztó levegő. Sem­mi por és dohszag, amit való­színűleg a naponta ide be-be- járók is megkönnyebbüléssel fogadnak. Igaz, ez már az új, kifejezetten könyvraktárnak emelt épületrész, nem az ódon egykori munkásőrbázis, ami­nek a tetejéről még csupán pár éve, a felújításkor távolították el az ormótlan géppuskaállást. Ami nem is igazán hiányzik a kultúra hajlékából. Vinczéné Nagy Mária és Takáts Béla igazgatóhelyettesek munka közben Kis híján lecipelték az igazgatót az olvasóterembe az olvasótermek polcain, a kölcsönzőben főleg a mának szóló irodalom várja az érdek­lődőket. Valamikor sokan ke­resték a hanglemezgyűjte­ményt, de a mára beszerezhe- tetlen lemezjátszók miatt bent a raktárban várja a feltáma­dást, a CD- és DVD-kölcsönzés még csökkenő érdeklődés mel­lett is működik, tudjuk meg Dankóné Szabó Edit osztály- vezető asszonytól, aki, miköz­ben elindulunk az épület be­járására, azért vidámabb tör­téneteket is mesél. Őt még deb­receni könyvtáros korában ér­te meglepetés, amikor egy ha­tározottfellépésű úr azzal tért be a könyvtárba, hogy azonnal kerítsen papírt, ceruzát, mert diktálni kíván neki! A döbbent kérdésre végül közölte, hogy ez a könyvtár eredetileg az ő családi tulajdona, - az nem derült ki, hogy az épület, vagy a könyvállomány - így az ott dolgozók is valójában az ő al­kalmazottai, kötelesek végre­hajtani az utasításait. A régi tulajdonátrendeződéseket is­merve lehet, hogy volt valóság­alapja a közlésének, de a dik- tálás elmaradt. Más esetben meg egy korábbi igazgató neve okozott bonyodalmat, akit je­les költőnkhöz hasonlóan Kis- faludynak hívtak. Amikor egy olvasó határozottan közölte, hogy Kisfaludyt kéri, a könyv­táros hozzá irányította az ille­tőt, aki felháborodva közölte, hogy nem megy egy tapodtat sem, hozzák oda neki. Szeren­csére még azelőtt tisztázódott a félreértés, mielőtt az igazga­tót le nem cipelték az olvasó­terembe... Dankóné Szabó Edit osztályvezető egy megmentett régiséggel 1 V

Next

/
Oldalképek
Tartalom