Új Néplap, 2013. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)

2013-09-27 / 226. szám

2013. SZEPTEMBER 27., PÉNTEK SETA - DIÁKVILÁG 15 A nagy kénlés: vizsgaidőszakban vajon miért nem lesznek éráim? gólyák Sikeres felvételi a fő­iskolára, egyetemre, aztán elérkezett a szeptember. Ez minden „kisdiák” életében egy nagy váltás. Az új kör­nyezet nemcsak az iskolát, a többi diákot, valamint a kollégiumi, albérletes életet takarhatja, hanem egy másik várost is jelent. Az egyetemen, főiskolán már nem lehet másokra mu­togatni, mi magunk felelünk a sorsunkért, tanulmányi eredményeinkért. Felnőttként fognak kezelni minket, ez pe­dig felelősségteljes viselkedést követel meg tőlünk. A kis- gólyák persze sokszor érdekes dolgokat produkálnak, hiszen elsőre minden olyan idegen­nek tűnik... Ezekben a napokban is, ha összefutottam az utcán vagy a fősuli falai között velük, szinte mindegyikük szemé­ben az izgatottság és a „féle­lem” jelei voltak, mondván ez még egy teljesen új világ, ami megismerésre, felfedezésre vár. Egyik nap odajött hoz­zám egy elsős fiú, talán azért, mert látszott rajtam, hogy egri diák vagyok vagy csak egyszerűen szimpatikusnak talált. Utóbbit könyveltem el magamban, és próbáltam se­gítségére lenni. Borzasztóan aranyos és egyben naiv kér­dést tett fel. Arra volt kíván­csi, hogy a vizsgaidőszakban miért nincsenek órai. Lát­szott rajta, hogy tényleg nem érti, hogy akkor miért nincs tanítás. Arcomon abban a percben egy mosoly suhant át, majd egy „hatalmas” leve­gővétel után válaszoltam új diáktársamnak. Nem ítélkeztem, visszaem- lékszem ugyanis, hogy mikor jómagam elsős voltam, szám­talan kérdés kavargóit a fejem­ben. Addig nem is nyugodtam, míg minden kérdésemre meg . nem kaptam a választ. Olykor elveszettnek éreztem magam, ahogy hozzám hasonlóan az akkori elsősök, de idővel min­den megoldódott. Érdekes visszatekinteni, kicsit vicces, milyenek is voltunk gó­lyaként. Aztán persze mindenki „belelendül” a főiskolai életbe, és akkor élvezik majd igazán a diákéletet az általuk választott diákvárosban. ■ L. Enikő Most már tényleg hívhatna kommunikáció Nincsenek általános, mindenkire érvényes szabályok Néha el sem mozdulunk a telefon mellől, de ha végre felhív, hagyjuk, hogy kicsengjen párat, nehogy azt higgye, nincs jobb dolgunk, mint a hívását várni... Majd hívlak. Majd beszé­lünk. Majd. Szia. Innen in­dultunk - és nagyon messzi­re jutottunk. H. Laura Első nap: nem hívott. Nincs nem­fogadott hívásom, nincs új üze­netem - se SMS, se Facebook, és MSN-en sem kaptam üzenetet, ameddig nem voltam elérhető. Jó, hát pasiból van, biztos alszik (rá egyet), eszik, tévét néz, haverok­kal van, rendezi a gondolatait, mi az az egy nap, nem kell kombinál­ni, hívni fog. Második nap: nem hívott. Nem fogadott hívás, SMS, e-mail, MSN nuku. Biztos sok dolga van. Le- | foglalja a munkája, a családi problémái, szegényke. Paranoiás ; vagyok, hívni fog, amint elrende­ződtek a dolgok. Harmadik nap: nem hívott. Még mindig semmi. Ez most mégis mit jelent? Nem gondol rám, nem hiányzóm neki? De bár­mi történhetett. Remélem semmi baja! Lehet, hogy föl kéne hívnom, ki tudja, kórházban van, kómába esett, már nem is él. De nem hív­hatom fól, tiltja a szabály, nem futhatok utána, azzal elszúrnék mindent. Ő a pasi, keressen ő! Negyedik nap: nem hívott. Nem írt. Nem üzent. Se palack­postával, se postagalambbal, se máshogy. Az nem létezik, hogy' annyi ideje nincs, hogy egy SMS-t dobjon! Vagy egy Facebook-üzit, az ingyen is van! Tuti nem jövök be neki. Jaj, dehogyis, biztos van valami a háttérben. Lehet, tényleg arra vár, hogy én írjak, ne csak ő kezdeményezzen mindig. Na, jó, ráírok MSN-en. Ilyenek vagyunk mi, csajok! Rá gondolunk a nap huszonnégy órá­A KOMMUNIKÁCIÓNAK Céljai vannak, nem pedig szabá­lyai! Ha úgy érzed, hogy túl sok már neked a párod, vagy éppen ellenkezőleg: nem tö­rődik veled, akkor ezt min­denképpen mondd meg neki! Ha változtat rajta, megtalál­hatjátok azt a közös utat, ami mindkettőtöknek meg­felel a jövőben. Ha viszont nem, akkor nézzünk szembe jában, legszívesebben minden ap­ró hülyeséget megosztanánk vele, el sem mozdulunk a telefon mel­lől, de ha végre felhív, hagyjuk, hogy kicsengjen párat, nehogy azt higgye, nincs jobb dolgunk, mint a hívását várni, ha meg SMS-t küld, abban a pillanatban elolvas^ suk, aztán még vagy ötvenszer, de csak órák múlva válaszolunk, mi­re kitaláltuk a tökéletes szöveget. Egész nap megy a gép, arra várva, hogy feljöjjön, és megőrülünk, ha fent van, és nem ír ránk. A Face- book-gombot nyomogatjuk, lesve, mikor ugrik fel a kis zászló, hogy új üzenet, értesítés. a szomorú tényekkel: vagy nem tud, vagy nem is akar tenni a kapcsolatotokért. ez azonban neked semmi­képpen sem jó, így el kell gondolkodni, hogyan tovább. ha már végképp nem ment­hető meg a dolog, akkor: ka­lap, kabát, hiszen Te jobbat érdemelsz! Vagy legalább is olyat, akifigyel rád! Ezt vésd jól az eszedbe! Velünk van baj, a mi barátunk nincs eléggé oda értünk, vagy ez tényleg tipikus pasi viselkedés, és az ő fiújuk igazából lány? Mik a kommunikáció szabályai egy kapcsolatban? Kivételnek szá­mítanak azok, akik napi ötször, órákig képesek a barátjukkal tele­fonálni, vagy ez lenne a normális, ha szerelmes az ember? Az már gáz, ha én csak azt beszélem meg a pasimmal, hogy mikor, hol ta­lálkozunk, és nem akarok ott ül­ni egész éjjel az MSN előtt, hogy vele cseteljek? Talán nem szeret, ha nem küld csöpögős SMS-eket elalvás előtt, vagy szimplán csak férfiból van, és semmilyen költő nem veszett el benne? És a leg­fontosabb: fel szabad hívni, már megint, ha ő nem keres? Én nem hiszem, hogy lenne egy kódex, ami mindezt előírná. Ahol ott állna feketén-fehéren, hogy csak a nők csacsognak órá­kig telefonon, de azért a pasinak kellene hívnia meg ráírnia a csaj­ra MSN-en, és tipikus férfi, aki nem lelkizik velünk és nem ír ro­mantikus SMS-eket, a tipikus nő meg mindezért hisztizik Semmi­lyen szabály nem mondja ki, hogy ki, hogyan, hányszor, meddig. Szabályok nincsenek, legfeljebb csak célok Egyszerű dilemma Elhalványult csillagok töltik Meg a párás égboltot És újak fakadnak a messzi Homályból, ahogy Vágyakozva tekintek az égi Mélység szikrázó Kavalkádjába, amiben elvész A tekintet. Dolgozni kéne holnap és . Azt csinálni Mint mindenki más, de nem tudok ma magammal egy nevezőre jutni, mert holnap az lesz, ami ma volt és összeolvad az élet egy nagy hógolyóba, amit magam előtt görgetek és soha sem érinti kezem és lábam azt a hófödte csúcsot, hova elkéne jutni a napok spirális országútján. ■ Szabó Nándor Zsolt Továbbra is forgassátok a tollat! felhívás Fiatalok, továbbra is számítunk rátok! A Diák­világ oldalakon a jövőben is közzétesszük véleményete­ket, mondanivalótokat (pén­tekenként). Ha kedvetek van, írjatok, s küldjétek el cikkei­teket, mi pedig megjelentet­jük! Számoljatok be iskolátok ysejnényeiről, hétvégi törté­netekről, ezek mellett várjuk a könyv- és filmajánlóitokat is a szolnok.seta@ujneplap. hu címre! S ha kérdésetek, ötletetek van, ugyanezen a címen jelezzétek! Az oldalt összeállította: Rimóczi Ágnes tel.: 56/516-747 e-mail: szolnok.seta@ujneplap.hu Az oldalon megjelent írásokat teljes terjedelmükben olvashatjátok a SZOUON.hu hírportálon. AZ OLDALT TÁMOGATJA: CINEMA CITY Kidéiül, hogy az autóversenyző is ember filmajánló Niki Lauda és James Hunt küzdelmét vitték vászonra az alkotásban Néha elég csak néhány órára szabadnak lenni A sportfilmek ott szoktak el­csúszni, hogy a rendező nem tudja, mire is koncentráljon: a látványra vagy a drámára. A legtöbbször persze mindket­tőre akar - ebből születnek a káoszmunkák, az olyanok, ame­lyekben a tanulságok ordas köz­helyek, a sportjelenetek hiper- gagyik és hiteltelenek. Úgyhogy az a leghelyesebb, ha a direktor gyorsan dönt. A Hajsza a győze­lemért készítője, Ron Howard is így tett: rájött, hogy a látványos képeknél néha többet mond egy jól fényképezett arc. Filmünk 1976-ban játszódik. Aki nem tudná, ez a Forma-1 aranykora, a hihetetlenül izgal­mas és látványos száguldó cir­kusz legendás szezonja, amely­ben két klasszis és egyben felejt­hetetlen versenyző csapott össze: James Hunt, a vagány brit pilóta, az autóversenyzés rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrákok fe­gyelmezett zsenije, az 1975-ös vi­lágbajnok néz egymással farkas­szemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért. A dráma is adott maximáli­san: ekkor történt, hogy Niki Lauda kevés híján bennégett az autójában, ám aztán alig hat hét­tel balesete után újra volán mögé ült, hogy visszaszerezze bajnoki címét, és bebizonyítsa, hogy eb­ben a hajszában mindenkinél gyorsabb. ■ ■ö s­£ A két főszereplő: Chris Hemsworth (James Hunt) és Dániel Brühl (Niki Lauda) pihenés Egy szép nyári hajnalon kezdődött. Elmentünk horgászni egy gyönyörű tópart mellé. Ko­rán indultunk, sötét volt, a város még aludt, az utak csöndesek és kihaltak voltak. Nem sok idő telt el, mire kivilágosodott, majd a nap elkezdte szétszórni ra­gyogó, felmele­gítő sugarait. Be­szippantottam a friss levegőt, igyekeztem magamba szívni a táj nyugalmát, ezt a madárcsi- csergős, nyugodt létet. Elgondol­koztam, vajon a környéken lakók is annyira értékelik-e a tájat, mint én, aki a zajos városból jött kikapcsolódni? Aztán rádöbbentem, itt min­den más. A szemléletem egy csa­pásra megváltozott: minden, ami eddig nyomasztott vagy félelmet, aggodalmat keltett, már egyál­talán nem tűnt olyan vészesnek. Érdekes: ahhoz, hogy az életet könnyebbnek lássam, az kel­lett, hogy ki­szakadjak az állandó rohanó, füstös, zajos vi­lágból. Majd attól kezdtem félni, nem tűnik-e tova túlságosan is hamar ez a megnyugtató érzés, ha hazatérek. De igazából utunk célja pont az volt, hogy feltöltőd­jünk energiával, és tartogassunk belőle máskorra is. ■ B. Máté ■ Cél, hogy feltöltődjünk energiával, és tartogassunk belőle máskorra is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom