Új Néplap, 2013. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-19 / 16. szám

2013. JANUÁR 19., SZOMBAT INTERJÚ 9 wemmm Fiatalon gőgösen kerülte a teátrumokat. Aztán belelkesedett, és kijárt mindenféle színházi tanfolyamot. Kritikákat, könyveket írt a színházról, rendezett, társulatalapításban vett részt, fesztivált szervezett. Ő úgy véli, mindez empátia, szerencse és a véletlen összjátéka BÉRCZES LÁSZLÓ ÚJ MULATSÁGRA KÉSZÜL Képes-e korunkban a színház elvarázsolni a nézőt? Bérezés László élete tökéletes példája annak, hogy létezik még ilyen csoda. A középiskolai tanárt ugyanis olyannyira elragadta a színházi világ, hogy előbb társulatot alapított, majd ren­dezőként tette le névjegyét, egy ideje pedig mintaértékű színházi és összművészeti fesztiválokat szervez. Mészáros B. Endre- Mi volt az első színházi él­ménye?- Későn érő típus vagyok, nagy kerülőkkel kerültem oda, ahol vagyok. A diákkoromat Egerben töltöttem, s középisko­lásként bennünket nem hordtak színházba, talán mert az egri társulat akkor szerintem ko­rántsem volt olyan erős, mint az elmúlt években. Szóval az első színházi élményem egy divatbe­mutatóhoz kapcsolódik. Akkor jártam először a színház épü­letében, na nem a ruhák miatt, hanem mert az Illés adta hozzá a háttérzenét. Valódi, meghatá­rozó színházi élményhez deb­receni bölcsészként jutottam a KLTE-n rendezett egyetemi színjátszó napokon. Akkoriban egyébként azt sem tudtam, mi az, hogy színház, mert sznob, gőgös és tudatlan értelmisé­giként távol tartottam magam a városi teátrumtól. A hetvenes évekről beszélek, ami a magyar színháztörténet egyik virágkora volt - éppen az akkor amatőrök­nek mondott társulatok miatt. Ruszt József, Halász Péter, Fodor Tamás és Paál István társulatai­ra gondolok. Ez utóbbival, a Sze­gedi Egyetemi Színpaddal ta­lálkoztam az említett egyetemi színjátszó napokon, ahol szinte sokkolt két, azóta legendássá vált előadásuk, a Petőfi-rock és a Kőműves Kelemen. Valószínű­leg fogalmam sem volt, hogy mit látok, de belém égett az élmény.- Hogy lett ebből mégis szín­házi pálya?- Szolnokra kerültem angolt tanítani 1976-ban, s megint jött a véletlen. Szerintem ez volt a szolnoki színház egyik fény­kora, előbb Székely Gábor, majd Paál István vezetésével. Itt már kicsit tudatosabban csodálkoz­tam rá a színházra, például klubot szerveztem a diákjaim­nak, ahová meghívtuk a színé­szeket, rendezőket is. No és egy sikeres március 15-ei, valamint egy betiltott november 7-ei is­kolai műsorunk is besegített. És persze'pótolandó a felismert hiányokat, eljártam mindenféle színházi tanfolyamokra.- Ez azért még elég passzív kapcsolatnak tűnik.- Bejelentkeztem a megyei laphoz is néhány színházi esz- szével, előadás-kritikával. Az­tán nyolc évi tanítást követően Budapestre kerültem, és előbb a Film-Színház-Muzsika, majd a Színház című folyóirat mun­katársa lettem. Vagyis a napja­im már elsősorban a színházról szóltak. Az angoltanítást abba­Bárka még mindig létezik, és még mindig nagyszerű lehető­ség a színházteremtésre.- Azért akadt ott néhány emléke­zetes bemutató. Mrozek Mulatsá­gát hová tenné ebben a sorban?- Közeleg a háromszázadik előadás, és még 14 év után is teltházas a darab. Ez első­sorban Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Szikszai Rémusz ér­deme. Szerencsém volt, olyan színésztriót kaptam, akik az improvizációs játék mesterei. No és az is közrejátszott a si­kerben, hogy nagyon pontosan kérdeztünk: mi az a mulatság, létezik-e egyáltalán? Egyszerre konkrét, az aznapokra lefordít­ható és közben az élet egészére, létezésünk teljességére vonat­koztatható a fogalmazás. És mindezt frenetikus humorral.- Mi volt az, ami másfél évti­zed után mégis elvitte innen?- Talán az, hogy egy idő után ki kell mozdulnia az embernek ahhoz, hogy a napi rutin ne da­rálja be. És nem tagadom le, a bi­zalom elveszítése. Nem a társu­lattól, hanem annak vezetőjétől. Éppen akkor, amikor az általam rendezett Nehéz című előadás díjak sorát hozta el, és azóta is telt házzal megy. Ezt a bizalmat kaptam meg Rátóti Zoltántól Ka­posvárott, ahol most művészeti vezetőként dolgozom.- Kaposváron akkor most újra legendás teátrum formálódik?- Biztos, hogy nem tudjuk visszaállítani a régi történése­ket, ezt szerintem ugyanannak a nagy társaságnak, Ascher- nak, Zsámbékinak, Ácsnak és a többieknek sem sikerülne újra. A nyolcvanas évek óta so­kat változtak az idők, színházi szempontból nem feltétlenül kedvezően. A pénztelenség és az igénytelenség korát éljük. Bérezés László társával, Kiss Mónikával. Létrehozták az Ördögkatlant. „Februárban hatvankét eves leszek, s azt gondolom, szerencsém volt egész életemben. Szeretnék még sokáig aktív és lelkes maradni, és megőrizni azt a tudatos naivitást, ami egész életemben vitt az utamon hagytam, de a kapcsolatteremtő képességem, ami talán a legerő­sebb tulajdonságom, működött tovább. Ez segített át a nehézsé­geken később a Bárka Színház­ban, a Művészetek völgyében Pulán, és az Ördögkatlanban is.- Mi vette rá a színikritikust, hogy a deszkák felé mozduljon?- Fokozatosan csúsztam át a „másik oldalra”: dramaturg­ként egyre több előadás meg­születését figyelhettem meg, és egyre nehezebben viseltem, hogy nem mondhatom él az öt­leteimet. így magam is belevág­tam, Szatmárnémetiben ren­deztem először Mrozek Emig­ránsok című darabját. Ekkortájt ismerkedtem meg Csányi János­sal, aki a legendás Szentivánéji álom előadást hozta létre egy „szabadcsapattal”, benne vér­profikkal és úgynevezett alter­natívokkal: Udvaros Dorottyá­val, Kulka Jánossal, Scherer Pé­terrel, Mucsi Zoltánnal, Szabó Győzővel. Tulajdonképpen en­nek az előadásnak köszönhető a Bárka Színház megszületése is 1996 nyarán, ahol aztán más­fél évtizedet töltöttem el.- Mi a Bárka szerepe a szín­háztörténetünkben?- A kilencvenes években je­lentős új, fiatal rendezői gár­da bukkant föl az országban. A Szentivánéji álom kapcsán minket feldobtak igen ma­gasra, de úgy gondolom, hogy nem tudtunk ott megkapasz­kodni. Ha az akkoriban szü­letett Krétakörrel vetem össze a tevékenységünket, akkor az a konklúzió, hogy a Bárka fon­tos előadásokat hozott létre, de energiáit lekötötte az intézmé­nyesülés folyamata, míg a Kré­takör csak az előadások létre­hozására koncentrált, s ennek eredménye lett a jogos európai hírnevük. Akárhogyan is, a Maratoni pálya Egertől Szolnokon át Kaposvárig BÉRCZES LÁSZLÓ 1951. február 15-én született Tiszanánán. Egerbe járt általánosba, ott is érettségizett, majd Debrecen­ben a KITE angol-német sza­kán szerzett tanári diplomát 1976-ban. 1984-ig a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban tanított angolt. A Eilm-Szín- ház-Muzsika hetilapnál 1990- ig, a Magyar Naplónál 1996-ig, a Bárka Színháznál 2011-ig dolgozott. 2012. őszétől a ka­posvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője. Lánya, An­na 34 éves, unokája, Gáspár másfél esztendős. Hatodik éve a pécsi Kiss Mónika a társa. Bérezés László a színház mel­lett levezetésként évtizedeken át focizott, de egy Katlan-mecs- csen három éve megsérült, az­óta a futás jelenti a kikapcso­lódást. Tavaly szeptemberben hatodszor is lefutotta Budapes­ten „A maratonit. Az értékrend káoszában a mi küzdelmünk most arról szól, hogy a közönség maradéktalan megtartásával hozzunk létre igényes, művészi előadásokat. Ez ma sokkal nehezebb feladat egy vidéki kisvárosban a televí­zió, az internet és a plázák két­séges értékű kínálatában mint húsz évvel ezelőtt. Márpedig sem a minőségből, sem a néző­számból nem engedhetünk, és ha ez nem sikerül, akkor abba kell hagyni a munkát.- Befutott a színházban. Mi inspirálta mégis beszélgető­könyvek írására?- Egyszerűen kedvem volt az íráshoz. Arra szerencsére ha­mar rájöttem, hogy nem értek a fikciók kitalálásához, az em­pátiakészségem viszont nagyon alkalmas mások érzéseinek, gondolatainak megfogalmazá­sára. Persze kellettek ehhez az olyan karizmatikus szemé­lyiségek is, mint Paál István és Tompa Miklós, Cseh Tamás és Kovács Lajos. Most is foglal­koztat egy ilyen könyv Törőcsik Marival, de még nem állt kö­télnek. Motivál, hogy ők olyan bölcsességet sugároznak, amit szavakba öntve derűsebben és elfogadóbban tudunk tekinteni mások és a magunk életére.- Hogyan jutott ki a színházzal a szabadba?- A Bárka egyik stúdiósa jelentkezett az ötlettel, hogy keressünk magunknak he­lyet a Művészetek Völgyében. Aztán ő hamar kiszállt, én vi­szont belelkesedtem, mert meg­tapasztaltam, hogy ez a tíz nap ünnep tud lenni, amikor az em­berek szebbik arcukkal fordul­nak a másik felé. Amikor pedig 2008-ban az összerakott prog­ramoknak pénz hiányában nem maradt tere, jött egy újabb véletlen. Találkoztam Kiss Mó­nikával, aki azóta már a tár­sam, és a völgyet „lemásoltuk” Baranyában, Ördögkatlan elne­vezéssel, persze a magunk sze­mélyiségét és az ottani falvak jellegzetességeit is beleszőve.- Nem félnek attól, hogy ez a kedélyes találkozó kinövi a ba­rátságos falusi kereteit?- A legutóbbi, az ötödik Kat­lan valóban eljutott addig a ha­tárig, aminél nagyobbat már semmiképp sem szeretnénk. Idén nyáron csakis a minőség­re koncentrálunk, vonatkozik ez mind a programokra, mind a körülményekre. Inkább keve­sebb helyszínen, de még jobbat szeretnénk nyújtani a sok ezer embernek.- Vannak még nagy tervei?- Februárban hatvankét éves leszek, s azt gondolom, szeren­csém volt egész életemben. Egy kicsit jó lenne ezzel a tapaszta­lattal, életbölcselettel fiatalabb- nak lenni, és többet hasznosí­tani belőle, de hát fiatalabb már nem leszek. Szeretnék viszont még sokáig aktív és lelkes ma­radni, és megőrizni azt a tudatos naivitást, ami egész életemben vitt az utamon. Azon az úton, ahol számolok a nehézségekkel, s nem kerülöm ki azokat.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom