Új Néplap, 2011. szeptember (22. évfolyam, 205-229. szám)

2011-09-07 / 209. szám

12 UJ NÉPLAP - 2011. SZEPTEMBER 7., SZERDA A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Hatalmas érték mindannyiunk számára a tűzoltók munkája Az Új Néplapból a közelmúltban értesültem arról, hogy tűzoltók fogtak be egy ártalmatlan gabo­nasiklót az egyik szolnoki lakó­telep világítóudvarában. Összetett a lánglovagok - ve­szélytelennek nem nevezhető, bátorságot igénylő - munkája. Naponta végeznek különböző sú­lyosságéi közúti baleseteknél mentést, vonulnak ki tűzesetek­hez. Ezeken kívül hüllőket is be­fognak, házi kedvenceket - ku­tyákat, macskákat - vagy más kis állatokat, madarakat mente­nek, balesetveszélyes, kidőlt fá­kat távolítanak el forgalmas he­lyekről, vizet szivattyúznak hirte­len nagy eső lezúdulta után. Érte­sültem már olyan feladatok vég­zéséről is részükről, mint télen a balesetveszélyes, nagy méretű jégcsapok, nyáron darázsfészkek eltávolítása. Becsülendő és tisz­teletre méltó a tűzoltók társadal­munk számára végzett munkája! Markó István, Szajol Talán kevesebb lesz az éjszakai lárma ezután A forró nyári éjszakákon nem kellemes a panellakásokban al­vás helyett az ágyban forgolódni. Sokszor előfordult, hogy Szolno­kon, a földszinti, Móra F. úti laká­sunk ablaka közelében egyesek késő éjszaka megálltak „folyó­ügyeiket” intézni, mely másnap a napsütés hatására borzalmas bűzt árasztott. Voltak, akik han­goskodva töltötték az időt a me­leg éjszakában, nem törődve azokkal, akik pihenésre vágytak. Nem volt kellemes hallgatni több felelőtlen autós zeneigényét sem: teljes hangerővel dübörgő zene­szóval álltak meg, csapkodták járgányuk ajtaját, hangosan, né­ha félóráig búcsúzkodtak társa­iktól. Aki egy-egy leállított autót közelített „véletlenül”, elindította a biztonsági szirénát, és akkor végképp vége lett az alvásnak. Vagyis, bosszankodni bőven le­hetett a hangosan zavaró ténye­zők miatt. Remélem a kánikulát követően és az iskolai élet meg­kezdése miatt az éjszakai zaj csökken, és udvariasabb, kultu­ráltabb járókelők közlekednek a városban. N. Gábor, Szolnok Ilyen páncél kell. A Szolnok napi programokon ötéves unokámmal vettem részt. A kisfiú élvezte a kisvonatozást és a hagyományőrzők bemutató­ját. Lefotóztatta a páncélos öltözetet, mondván, hogy neki is jó lenne „ilyen jelmez a kardozáshoz”, ha majd nagy lesz. K. Lászlóné, Szolnok Komolyzenei nagyság volt visszapillantó Megcsodálhattam a zongoraművész játékát Szokásom, hogy hosszú-hosszú évek óta vasárnaponként elláto­gatok családom sírhelyeihez, a szolnoki temetőbe. A legutóbbi alkalommal felfedeztem, hogy a szüleimmel szemben lévő sor­ban van Mezviczky Lajos és fe­lesége, Czeglédi Mária sírja. Igencsak vissza kellett forgat­nom az emlékezetemet, hogy felidézzem egykori találkozáso­mat Mezviczky tanár úrral, a szolnoki zeneiskola egykori igazgatójával és zongoramű­vésszel. A történet ott kezdődött, ami­kor a háború végén sok elha­gyott, üres, lakatlan - a front elől elmenekült több jómódú család—ház volt azon a környé­ken, ahol mi akkor, a bábakép­ző környékén laktunk. Ezekben a házakban - Ösztreicher-ház, Láng-villa - volt zongora, sőt a félkész kereskedelmi iskola egyik termében is. Amikor ezt felfedeztem, naponta felkeres­tem ezeket a helyiségeket, a szétszórt könyvekből ülést rak­tam össze. Egy ujjal pötyögtet­­tem a billentyűket, és kikereke­dett egy-egy népdal, később operettekből ismert melódia. Megszerettem a hangszert. Amikor az elmenekült tulaj­donosok visszatértek és ki­bombázott családokat telepítet­tek az üres lakásokba, meg­szűnt a lehetőség. Megtudtam, hogy a III., V. kerületi politikai párhelyi­ségben is van egy zongora. A gond­nok jóindulatán múlott, hogy gya­korolhattam. Hal­lásból, többszöri próbálkozás után „megtanultam” az éppen divatos magyar és külföldi, fő­leg amerikai slágereket. A leg­nagyobb probléma az volt, hogy nem ismertem a kottát. Felvetődött olyan gondolat ben­nem — mivel ismertem korom­beli fiatalokat, akik gitároztak vagy bendzsóztak -, hogy ze­nekart hozok össze. Elmentem az akkori zeneiskolába, ami a Mária utca végén volt, és ahol Mezviczky Lajos volt az igaz­gató. Ahogy beléptem a helyi­ségbe, egy kislány akkor fejez­te be a gyakorlást, és a tanár úr kikísérte, és szólt, hogy mind­járt jön. A terem közepén állt a zongora, néztem a fehér és fekete bil­lentyűket, majd egyiket leütöttem. Leültem a brilián­sán felhangolt „hangszerhez” és elkezdtem játszani a Glenn Miller-ze­­nekar világhírű számát, az In The Mood-ot. Mielőtt belemele­gedtem volna a játékba, a há­tam mögül előlépett az igazga­tó úr, aki hangosan felszólított, hogy hagyjam el a szobát. Le­forrázva távoztam. Azután sem tanultam meg a kottaolvasást, csupán annyit, amennyit az énektanár a polgá­ri fiúiskolában vastag nádpál­cájával megtanított. így tört ket­té zenei karrierem. Később sem találkoztam a ta­nár úrral, de idősebb fejjel megcsodálhattam játékát mint zongoraművésznek egy-egy L hangverseny alkalmával, ami­kor zenekari kísérettel játszott. De volt szólóestje is, valamint közös műsora feleségével, Czeglédi Máriával, aki hegedű- | művész volt. Ők voltak a második világhá- \ ború utáni időszakban hosszú éveken át Szolnok város ko­molyzenei igényeit kielégítő nagyságai, akik klasszikus mű­vek tolmácsolásával míves mű­sorokat adtak a város zenesze­rető lakosságának. Mint zeneis­kolai igazgató, zenetanítást is vállalt fiataloknak. A város idősebb lakosai, akik még hallhatták zenejátékaikat, szívesen emlékeznek rájuk. Szurovecz Pál, Szolnok ■ Elmentem az akkori, Mária utca végén lévő zeneiskolába, ahol Mezviczky Lajos volt az igazgató. Hadd szóljon! SZÓLJON A SZOLNOK-JÁSZKUN ONLINE Szeretetre éhes és szeretetet adni tudó az általam gondozott kutya Három éve rendszeresen látoga­tok a környékünkön az egyik por­tán egy közepes termetű bearded collie skót pásztorkutyát. A gaz­dája egy rossz, rozsdás, lemez te­tejű valamit állított oda kutyaól­nak. Áldatlan körülmények kö­zött él, a telek és a forró nyarak szinte elviselhetetlenek az eb szá­mára. Ami szép és jó azonban, az minden illik rá, kb. 4-5 éves szu­ka, palaszürke-fehér színű. Egy­kor szobakutyus lehetett, mert vezethető, leül. Vélhetően valami­kor egy autóból dobhatták ki. Úgy fedeztem fel, hogy egy al­kalommal a kiskutyámmal arra sétáltűnk. Csimbókos, összefil­­cesedett szőrű, ápolatlan állat­nak látszott. Másnap vittem ne­ki ennivalót, gumikesztyűvel, ol­lóval, fésűvel felszerelkezve a szőrzetét rendbe tettem. Vettem neki nyakörvet és egy 3 méteres láncot. Azóta gyakran megete­tem ott, időnként ápolom, a kö­rülményekhez képest rendben tartom. Elengedem, megfutta­tom, és mindig visszajön - sze­retetre éhes és szeretetet adni tu­dó állat. Idős asszonyként a panellaká­somba a kiskutyám mellé ezt a szeretetre méltó collie-t már saj­nos nem tudom befogadni. Ezért jó lenne, ha jelentkezne egy iga­zi gazdi (a telefonszám a szer­kesztőségben), aki szeretné, enni­valót, szabadságot és fedelet is biztosítana neki. D. F.-né, Szolnok Szigorúbb törvényekre lenne szükség Az utóbbi időben gyakran hal­lunk a betörésekről, kisebb-na­­gyobb értékű lopásokról, csalá­sokról, erőszaktevésekről. Szo­morú, hogy sok emberből eltűnt a hit, a remény, a szeretet, az egy­más iránti tiszteletadás, a szol­gálatkészség, a segítőkészség. Modern világunkban, a demok­ráciában az igazságszolgáltatás nem olyan elrettentő, mint vala­mikor volt a középkorban. A Btk. szerinti a büntetések mértéke le­hetne szigorúbb, és a rendőrök jo­gai is igencsak korlátozottak. Úgy gondolom, változtatni, szi­gorítani kellene az igazságszol­gáltatást Guth Sándor, Szolnok Jeles évforduló. Tószegen 1961-ben, 50 éve végzett diákok találkoztunk nemrég, a hatvanhat főből huszonnyol­cán. Egy-egy szál virággal a temetőben megemlékeztünk elhunyt társainkról. A találkozón felelevenítettük régi élményeinket, és vidám vacsorán beszélgettünk mindennapjainkról. „Egykori tószegi diákok” — -----------------------——--------------------w A levelekből válogatunk. A kivá­lasztott írások — a levélíró hozzá­járulása nélkül, mondanivalójá­nak tiszteletben tartásával — szerkesztett, rövidített formában jelennek meg. Az itt olvasható vé­lemények nem feltétlenül azono­sak a szerkesztőség álláspontjá­val. A szerkesztőség nem közöl olyan írásokat, amelyek megje­lentetése törvénybe ütközik, gyű­löletkeltő tartalmú, sérti a szemé­lyiségi jogokat, az erkölcsöt és a jó ízlést. Névtelen vagy címhiá­nyos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jo­got, hogy a meg nem rendelt cik­keket is olvasói levélként kezelje. Az írásokat a zoltanne.szundi@ axelspringer.hu e-mail címre, illetve az Új Néplap 5001 Szolnok, Mészá­ros L út 2. címre is várjuk. Olvasói vélemények találhatók még a SZOUON.hu internetes ol­dalon. Bagócalevest főztünk a Huszárkonyhán A jászjákóhalmi Horváth Péter Honismereti Szakkör tagjai idén meghívást kaptak a budai várba, a Huszárkonyha főzőversenyre. Bagócalevest készí­tettek parasztosan — mely a hivatalosan csicseri borsó nevet viselő régi magyar hüvelyesből főtt — a Kapisztrán téren. Balról éppen Katona Tamás történész vonul el a kóstoló után. Fodor István Ferenc, Jászjákóhalma t * f I í

Next

/
Oldalképek
Tartalom