Új Néplap, 2009. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

2009-12-22 / 299. szám

ÚJ NÉPLAP - 2009. DECEMBER 22., KEDD HATVANON TÚL 13 Pisztollyal állták útjukat emlékek Derűs, könnyes találkozó az újvárosi iskolában A felvétel az ötvenhárom éves találkozón történt. A diákok 1956-ban voltak nyolcadikosok, és erre az eseményre eljött két akkori nevelőjük: Mada­rász Tiborné Gecse Ágnes és Rontó Gyula is. A képen az első sorban ülnek, virággal a kezükben. Akkoriban hatott a tanári pofon. ME51SXHII Évadzáró ünnepséget tartottak Ladányban októberben még az idősek világnapját méltóképp ün­nepelte meg a jászladányi Nyugdíjas Klub. Ezt követő­en újabb nagyszabású ren­dezvényüket december 9-én tartották. Az évadzárón kö­zösen énekeltek, valamint apró kézműves ajándékok­kal is meglepték egymást a közelgő ünnep alkalmából. Mikulás-sapkában búcsúztatták az évet egy évben négy rendezvényt — farsang, aratóbál, szüreti bál, karácsony - tart a sza- . joli Őszirózsás Nyugdíjas Klub. December 4-én kará­csonyi zárószámmal bú­csúztak az idei évtől. Ilyen­kor az a hagyomány, hogy a tagok Mikulás-sapkát ölte­nek a fejükre, s ezzel is jel­képesen megemlékeznek a | Mikulásról. Záródélutánuk- É ra pedig december 17-én ke- J rült sor, ahol gyümölcsöt osztottak. Földváron az új évet is köszöntötték A TISZAFÖLDVÁRI Őszidő Nyugdíjas Klub december 9-én tartotta óévi búcsúzta­tását, valamint fenyőünne­pét, egyben a leendő újévet is köszöntötték. Az ünnep­séget vacsorával és zenés műsorral kötötték egybe. Az Őszidő Nyugdíjas Klubnál már bevett szokás, hogy ilyenkor egy szál virággal szokták köszönteni a hetve­nedik életévüket betöltött nyugdíjasokat és azokat is, akik az elmúlt hónapban tartották névnapjukat. Karácsonyi műsort adtak elő Túrkevén A túrkevei Városi Nyugdíjas Klub tagjai december 11-én pénteken gyűltek össze, hogy egy közös ebéd mellett megünnepeljék a kará­csonyt. Természetesen a szí­nes műsor sem maradhatott el, ezzel is az összetartozá­sukat, szeretetüket kívánták jelezni egymás felé. SZ0U0N.hu További jászsági híreket a SZOUON.hn hírportálon olvashatnak. Jó kis társaság volt az 1956-ban végzett szolno­ki, újvárosi nyolcadik! Bár akkoriban még az a divat járta, hogy külön osztályban tanultak a fi­úk és a lányok. Most már két-három évente együtt tartják osztálytalálkozói­kat, legutóbb éppen az öt­venhárom éveset. D. Szabó Miklós Úgy tűnik, hosszabb távon a gyengébbik nem az erősebb, szí- vósabb. Mert míg a lányok kö­zül eddig hatan haltak meg, a fi­úknál ez a szám már tizenkettő. További tizenketten egészségi ál­lapotuk, vagy nagyon fontos, más elfoglaltságuk miatt nem le­hettek jelen, viszont a többség megjelent. Ki száz, ki több száz kilométert utazott, és megtisz­telte a 2009-es találkozót két volt tanáruk: Madarász Tiborné Ge­cse Ágnes és Rontó Gyula is. Felidézték a majd' hat évtized­del ezelőtti esztendőket, amikor apránként annyi vasat gyűjtöt­tek, hogy kevés híján az egész osztály nyáron egy tizenkét na­pos salgóbányai kirándulásra mehetett. Mégpedig romantikus módon: Salgótarjántól egy olyan kisvonattal, amelyik órákig za­katolt velük a hegyek, dombok, erdők között. Salgóbányán az is­kola termében a földre rakott szalmazsákokon aludtak: ez a szállásdíj 1955 nyarán napi öt­ven fillérbej!) került. Annyi sza­mócát sose ettek, mint a Salgó- bánya környéki réteken! Szintén érdekesnek bizonyult esztendő teltével a soproni ki­rándulás. Mivel az osztály ne­gyedének a szülei vasutasok vol­tak, oda hálókocsin utaztak Szol­nokról. Ez bizony komoly kirán­dulásnak számított, mert akkori­ban a hűség városába csak ha­társáv igazolvánnyal lehetett utazni. Ezt fél évvel korábban minden egyes utazónak besze­a találkozón azt is felelevení­tették, hogy akkoriban, a mai­hoz képest óriási osztályok vol­tak. Ők például ötödikben öt- venketten ültek a padokban. Néha szorongva, főleg télen, amikor olyan hideg uralta a termet, hogy az órákra felillett a nagykabát. Igaz, a sarokban jókora öntöttvas kályha szo­morodott, olykor hidegen, rezték. Ketten azonban neki­eredtek egy erdőnek, mivel szentjánosbogarakat szerettek volna látni. Már szürkébe fordult a délután és eltévedtek. Tana­kodtak, hogyan tovább, amikor hirtelen két géppisztolyos ma­gyar határőr tűnt fel. Megijed­tek, de még maradt annyi lélek­jelenlétük, hogy az egyik reme­gő hangon megkérdezte:- Tessék mondani, bácsi ké­rem, ez az út hová vezet?- Ez, lányok? Egyenesen a börtönbe, mert ott van Ausztria. Nem volt mit tenni, hátrafor­dultak, elkísérték őket egy dara­big, és így estére hazataláltak a szálláshelyre. Aztán az is kiderült ezen a ta­lálkozón, hogy ki jeles mérlegké­mert kevés volt a szén. Ezért az is előfordult, hogy ha hideg lett, január végén, február ele­jén tíz-tizenkét napos szénszü­netet kapott a diákság. ennek ellenére nyáron nem lett hoszszabb a tanév. Igaz, akkoriban nem hetente ötször, hanem hatszor jártak iskolá­ba, mert szombatonként is ta­nítottak. pes könyvelő lett, ki tanár, gé­pészmérnök, egyetemi oktató, orvos, műszerész, villanyszere­lő. Valahogy úgy alakult az éle­tük, hogy előbb-utóbb mindenki megtalálta a helyét az életben, és most már legtöbben az unoká­ikat segítik. Azért azt is feleleve­nítették, hogy arra is adódott pél­da, az egyik kitűnő tanuló diák­kal egyszer elszaladt a ló, és visz- szabeszélt a tanárnak, aki ezt egy csörgő pofonnal „honorálta". Ennek híre ment, hogy ő, a kitű­nő sem kivétel. Ráadásul az anyuci is bejött az iskolába — de a napjainkban megszokott vere­kedés helyett -, elnézést kért a tanár úrtól, és megígérte, még szigorúbban fogja fiát, hogy em­ber legyen belőle. Az lett, mert az úr később egyetemet végzett, és az Igazságügyi Minisztérium egyik elismert vezetőjeként te­vékenykedett évtizedekig. Nem hiszem, hogy ha ez ma történne meg egy neveletlen gyerekkel, a pofon hasonló mó­don zárulna. Egyébként a zömében deres halántékú lányok és fiúk elhatá­rozták, két év múlva megint ta­lálkoznak. Nem várnak öt esz­tendőt, mert ebben a korban már az egy év akad, akinél duplán számít. Nem csoda, túl a hatva­non már ez is előfordulhat. Óriási osztálylétszámok voltak akkoriban JEGYZET Karácsony hava édesapám említette egyszer, már jóval túl a nyolcvanon, hogy a karácsony a pihenés, a megbékélés, a várás ünne­pe. Éppen ezért a legmeghit- tebb valamennyi piros betűs nap közül. Ilyenkor az idős léleknek legjobb a meleg szoba, ahol duruzsol a kály­ha, és olykor poharazgatni is lehet a férfi népnek. nálunk, reformátusoknál természetesen még a sztáli­ni és a Rákosi-féle korban is a Jézuska hozta a kará­csonyfát. A szenteste dél­utánján a húgommal átmen­tünk a túloldalon lakó Répá- si Feri bácsiékhoz, akiknek nem volt gyerekük. Anyu­kám előre megbeszélté ve­lünk, de rám is parancsolt: egy óráig maradhatunk csak. Mire visszatértünk, a földes, tiszta szoba asztalán ott zöldellt egy hol ferde, hol egyenes karácsonyfa. Rajta aranyszínűre festett diók, al­mák, pici gyertyák, csillag­szórók virítottak. Olykor tepsiben sült, négyzet ala­kúra vágott, fehér papírba csomagolt cukorka is került a gallyakra. A fa alatt sze­rény ajándékok: kötött sál, kesztyű, sapka, harisnya, esetleg könyv. Hej, de örül­tünk minden darabnak! ma is hasonló a helyzet, mert ezek a havazott halán­tékú nyugdíjasok újra vár­ják ezt a napot, akár gyerek­korban. Mert érkezik a csa­lád apraja, nagyja, és egy nagyi szíve akkora, hogy mindnek akad hely abban. Talán az idei ajándékok sze­rényebbek lesznek az átlag­nál, mert a mindennapok is azok. De hát soha nem volt, és ma sem az ár a lényeg, hanem hogy az ajándékozó szívből adja annak, akinek szánja. És biztos vagyok ab­ban is, hogy az idős nagyik­nak is kerül valami a kará­csonyfájuk alá a fiatalabbak- tól. Tudom, nem várják, de a szívük mélyén jólesik nekik. Mert gondoltak rájuk. Bedey Endre, már doktorként, újra beült az iskolapadba gazdag életút Nyolcvanhárom évesen, teljes szellemi frissességbe]! manapság az emlékeit rendezgeti Bedey Endre nagyon nehezen ér­kezett erre a világra Szolnokon, 1926. július 2-án. Még fogót is kellett alkalmazni születésekor, úgyhogy ez nem volt egyszerű világrajövetel. Mint a további éle­te sem. Édesapja az első világ­háború orosz fogságát is megjár­ta. Egyébként a szolnoki Verse­ghy Gimnázium híres természet­rajz-földrajz szakos tanára volt. Ő is a Verseghyben érettségizett, majd Pestre jelentkezett, a Páz­mány Péter Tudományegyetem jogi karára. Igen ám, de a közel­gő front, a háború közbeszólt, így Debrecenben kezdte jogi ta­nulmányait. Miután végzett, a megyei ár­vaszéknek lett ülnöke. Amikor ezt a feladatot megszüntették, Jászberényben kapott állást. Sze­rette a hivatását, de azt már ke­vésbé, hogy az akkor divatos padlássöprésben, beadásokban is segíteni kellett, így arra hivat­kozva, hogy fizikailag nem bírta a vidéki barangolást, sérült keze miatt a gépelést, sikerült állást változtatnia. Már dr. Bedey Endreként is­mét beiratkozott az egyetemre, ahol a hallgatók között ő volt az egyetlen doktori címmel rendel­kező. El is végezte kiváló ered­ménnyel a történelem-művészet- történet-néprajz szakot, és követ­ve édesapja példáját, gimnáziu­mi, középiskolai tanár lett. Taní­tott a Vargában, a Pálfyban, a Ti­Kablayról, a szolnoki 1956-os katonatisztről is sok élményt őrzök emlékeim között — sorolta dr. Bedey Endre szapartiban. Több publikációja is megjelent. Közben 1960-an megnősült. Sajnos 1970-ben a párja gyógyít­hatatlan betegségben meghalt. Itt maradt két apró gyerekkel, majd a gyászév letelte után is­mét megnősült. A gyerekek már kiröpültek, sőt hat unoka is tartozik a csa­ládhoz. Ahogy teltek az évek, úgy határoztak, hogy egy bentla­kásos otthonban folytatják az életüket. Újszászon kezdték, de április óta egy szolnoki idősek otthonában telnek napjaik. Itt, túl a nyolcvanon is, teljes szelle­mi frissességben az emlékeit rendezgeti a sokat megélt tanárember. ■

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom