Új Néplap, 2009. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
2009-08-10 / 186. szám
ÚJ NÉPLAP - 2009. AUGUSZTUS 10., HÉTFŐ TŰKOR 13 Szoknyás, fejkendős tiszazugi gyilkosok sorozat Összesen huszonhat lányt, asszonyt ítéltek el a példa nélkül álló arzénos perben Sorozatunk megtörtént gyilkosságokat elevenít fel. Egészen pontosan ma sem tudjuk, hogy 1912 és 1929 között hány ember szenderült jobblétre arzén okozta mérgezés miatt, de az tény: 162 esetben történt a régebben eltemetett elhunytak kihantolása. Döbbenetes, hogy a tettek elkövetői két kivétellel mind lányok, asszonyok voltak. Még találtunk egy szemtanút, azután a régi, elsárgult iratok között a kihallgatási jegyzőkönyveket lapozva kerestük a válaszokat. A munkában komoly segítséget kaptunk a Jász-Nagy- kun-Szolnok Megyei Levéltártól, a megyei főügyészségtől, különösen dr. Varga Árpád megyei főügyészhelyettestől. Több, eddig sehol nem közölt adatot, titkot adunk közre. Dr. Varga Árpád megyei főügyészhelyettes behatóan tanulmányozta az arzénes gyilkosságok társadalmi, történeti hátterét 11. D. Szabó Miklós A dr. Varga Árpád megyei főügyészhelyettessel készült interjú folytatása. Az események minél jobb megismeréséhez hasznos lehet egy rövid jogtörténeti áttekintés, egy kis kortörténeti ki-kicsoda. Ennek keretében bemutatom a korabeli helyi közigazgatás legfontosabb egységeit, tisztségviselőit és a feladatköröket. Ezt követően ismertetem azoknak a családjogi, illetve öröklési jogi szabályoknak a rövid történetét — itt térek majd a konkrétumokra, amelyek a Tiszazugban más térségekhez képest sokszor és másként, a törvényhozói szándékkal ellentétesen befolyásolták az emberek gondolkodását és határozták meg az asszonyok viselkedését. Nézzük a közigazgatást! A helyi önkormányzati szervezet középfokú szerve a vármegye volt (1886. évi 21. te.). A vármegye ügyeit tisztviselők és testületi szervek intézték. A vármegye törvényhatósága élén a kormány megbízottja, a főispán állt, akinek feladata volt az önkormányzat ellenőrzése. A vármegyei önkormányzat első tisztviselője az alispán, aki a vármegyei közigazgatást vezette, helyettese a főjegyző volt. A két legfontosabb testületi szerv, a törvényhatósági, illetve a közigazgatási bizottság volt. A járásokat a vármegye külső tisztviselői, a főszolgabírók vezették, akiknek munkáját a szolgabírók segítették. A főszolgabíró volt a községek irányító hatósága. A hatósági jogkörbe tartozó ügyek döntő többségét nem a községek intézték, azok a főszolgabíró hatáskörébe tartoztak. A közigazgatásban a legkisebb egységek a községek voltak. A községi önkormányzat nagyon szűk körű volt. (1886. évi 22. te. majd az 1929. évi 30. te.) A község első embere a községi bíró volt, az igazgatási apparátust a jegyző irányította, a község végrehajtó szerve pedig a községi elöljáróság volt. A tiszazugi kisközségek lász- Nagykun-Szolnok vármegye Tiszai alsó járásába tartoztak. A járás központja, a főszolgabíró székhelye Tiszafóldvár volt. A közigazgatás kiemelkedően fontos törvényei közé tartozott az 1894: 33. te. is amellyel 1895. október 1-étől az ország áttért az állami anyakönyvekre. Korábban a születés, a házasság és a halál nyilvántartására szolgáló anyakönyveket az egyes vallások papjai vezették. Változások a házassági jogban Pillantsunk rá a házassági jog szabályainak változásaira is! A kánonjog szerint a házasság szentség, felbontása lehetetlen, ezért a katolikus vallásúak számára a házasság holtig tartott. A református egyház nem helyeselte ugyan a házasság felbontását, de gyakorlatias megfontolásokból bizonyos esetekben elkerülhetetlennek tartotta, ezért tolerálta. Az engedékenyebb tételei a XVIII. század végén a magyar jogrendben is változást hoztak. II. lózsef 1786. évi pátensével — meghagyva az egyházi házasságkötést - állami köteléki bíráskodást vezetett be. Az 1791. évi 26. te. viszont csak a reformátusok és az evangélikusok számára hagyta meg a szabályozást, ugyanakkor a más vallású- akra, sőt a vegyes vallásúak házasságára is visszaállította az egyházi bíráskodást. ,. v: A mindössze öt év múltával az egyház hatáskörébe visszaadott bíráskodás önmagában is nagyon bonyolulttá tette a házasság felbontását Válni azonban nemcsak a szörnyű eljárási procedúra miatt nem volt tanácsos, hanem a vagyonmegosztás, illetőleg a közösségi megítélés miatt sem. 1895 előtt Magyarországon kilenc féle házassági jog volt hatályban. E feudális örökséget számolta fel a Házassági jogról megalkotott 1894. évi 31. törvénycikk, amely bevezette a polgári házasságot. A házassági köteléki és vagyonjogi pereket az egyházi bíróságok kezéből teljesen és véglegesen kivette, és az állami bíróságok elé utalta. 1895. október 1. után Magyarországon már csak állami tisztviselő előtt lehetett érvényesen házasságot kötni, amelyet ezután már csak a polgári bíróság bonthatott fel. A modern jogszabály ellenére az évezredes vallási, erkölcsi szabályok leginkább a kisebb településeken olyannyira meghatározták az emberek viselkedését, hogy a falu megvetésével kellett számolnia annak - különöset^ ha nő volt az illető aki elvált házastársától. Fogalmazhatok úgy is, hogy sokkal inkább a nem változás, mint a változások miatt alakultak így az események. Tény, hogy a református falvakban a közösségi következmények enyhébbek voltak, de még ezekben is, az elvált asszonyi sorsnál sokkal kedvezőbb jövőt kínált az özvegység. A családjogon kívül még az öröklési jog őrizte a legtöbb feudális vonást. Egyebek mellett igen jó példa erre, hogy a jászok és kunok 1799. január 13-i statútuma szűkebb pátriánkban még az 1900-as évek első évtizedeiben is hatályban volt. A törvényes öröklés rendje azt a sorrendet jelenti, amely az örökhagyó halála után a törvény alapján öröklésre jogosultak egymásutániságát határozza meg. A törvényes öröklés érvényesül nemcsak akkor, ha az örökhagyó nem készített végrendeletet, hanem a végintézkedéssel ki nem merített körben is. A törvényes örökös elsősorban az örökhagyó törvényes házasságból származó fiú és leány gyermeke volt. (A házasságon kívül született gyermek csak anyjával, és anyja rokonaival állt törvényes rokonságban.) A gyermekek egymás közötti részesedésének fő szabályozási iránya a következőképpen alakult. Már az 1840. évi 8. törvénycikk hatálybalépését követően több gyermek egyenlő részben örökölt. Az 1848. évi áprilisi törvények, majd a későbbi jogfejlődés, így 1861-ben az Országbírói Értekezlet Ideiglenes Törvénykezési Szabályainak egyes rendelkezései is, a tételt megerősítették. A XX. század elején az öröklési jog — az egész országban — törvényes öröklés esetére, a házasságból született gyerekek számára a szülő hagyatékából egyenlő részesedést biztosított. Milyen okok vezettek az arzénes gyilkosságokhoz? Az arzénes asszonyok tetteinek indítékait, társadalomtörténeti okait számos kiváló néprajzi, szociológiai tanulmányban elemezték. A szerzők közül hadd említsem meg Gunst Péter és Doros Judit nevét. Bár a perek iratai sajnos részben hiányosak, a meglévőkbe módom volt betekinteni. Jogászként is csatlakozom ahhoz, amit a tanulmányok szerzői megállapítottak. Ennek lényegét a magam szemszögéből is összefoglalom, mert a jogi környezet konkrét hatásaira így tudok rámutatni. Az orvostudomány rohamos fejlődése eredményeként az újszülöttek életkilátásai javultak, a járványokat megfékezték, az átlagéletkor meghosszabbodott, a családok létszáma megnőtt. A korabeli Magyarországon a parasztemberek tudatát ízig-vé- rig meghatározta, hogy a családjuk élete annál jobb, a megélhetésük annál biztosabb, minél nagyobb területen gazdálkodnak. A felnevelt gyermekek számának növekedése - az öröklési szabályok miatt - viszont gyorsította az egy család által megművelhető földterület zsugorodását, végső soron a családok elszegényedésének folyamatát. A Tiszazug szegény falvaiban a vagyon szerzésének, illetve egészben tartásának akarása olyan erővel jelent meg, e gazdasági érdek úgy hatott, hogy számos családban az ember életének védelmére hivatott mindenfajta normát, erkölcsi, jogi szabályt háttérbe szorított. Az I. világháború a paraszti gazdaságok vezetőit hosszú évekre kiszakította családjukból. A gazdák közül sokan testileg, lelkileg betegen vagy megrokkanva tértek haza, és nem tudták újból betölteni a korábbi, tekintélyelven nyugvó családfői szerepüket. Viktimológia, az áldozattá válással foglalkozó tudományág a kriminológián belül. Megközelítésében maguk a tiszazugi férfiak sem voltak mindig vétlenek abban, hogy áldozattá váltak. A helyüket nem találó, dolgozni nem vagy csak alig képes családfők gyakori italozással múlatták az időt. Kötekedő viselkedésük mellé erőszak is társult. A bírói gyakorlat - nyilván a házasság védelmének roppant erős egyházi hagyományai miatt is — ekkor még igazodott a „népszokásnak” is értékelhető viselkedéshez. Idézek egy 1931- ben kiadott törvénykönyvhöz fűzött magyarázatból: „A házasfelek oly kisebbszerű bántalmazást, melyek a házasság fenntartását lehetetlenné nem teszik, egymásnak elnézni tartoznak, azt különélésre ürügyül nem használhatják fel.” Tény, hogy a bírói kar ebben a korban még csak férfiakból állt. Nem állt szándékomban a férjek gyakori brutalitásának valós súlyától eltérő értékelést adni, annál is inkább, mert annak bizony következményei is voltak, hiszen ezzel igencsak megkeserítették feleségeik életét. Volt olyan asszony, aki férje megmér- gezésének kiváltó okát abban jelölte meg, hogy a kegyetlen ura „kettős lánccal verte el”. A házasságról szóló törvény 78. paragrafusa kimondta, hogy „A házasság felbontását kérheti az a házasfél, akinek házastársa élete ellen tört, vagy kit házastársa testi épségét, avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan, súlyosan bántalmazott.” A vádlottak padján több olyan asszony is ült, aki korábban elvált. Volt, aki a következő férjétől már nem a jog, hanem az arzén segítségével szabadult meg. A boldogtalan tiszazugi asszonyok bár egymás között szóba hozták a házasság felbontásának lehetőségét, végső soron válni mégsem akartak. Ugyanakkor nem viselték el a tehetetlen férjek parancsolgatását, féltékenykedését, italozását és durvaságait. A bába körükben szállóigeként hangoztatott, illetve terjesztett tanácsára úgy gondolták, nem kínlódnak velük sokáig, hanem átsegítik őket a másvilágra. (Folytatjuk) A tiszazugi méregkeverő asszonyok pereinek iratanyagát a megyei levéltárban őrzik
