Új Néplap, 2009. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
2009-06-27 / 149. szám
6 2009. JUNIUS 27., SZOMBAT Lengyelország, ahol elkezdődött SZPONZORÁLT OLDAL A lengyel dominó - közös út a szabadsághoz Szervezett ellenállás, nyílt összeütközés nélkül, a magyar 56 tanulságaival Időrendben 1980. augusztus 13. • Az okkupációs sztrájk kezdete a gdanski Lenin hajógyárban. Az első politikai jellegű követelések. 1980. augusztus 17. • Kitűzik a sztrájkbizottság 21 követelését. A többi tengermel- léki üzem java része is leáll. 1980. augusztus 21. • A kormánybizottság és a Szolidaritás aláírja az úgynevezett augusztusi megegyezést. 1980. november 10. • A Szolidaritás bejegyzése. Elnök: Lech Walesa. 1981. december 13. • Lengyelországban bevezetik a hadiállapotot, a Szolidaritást delegalizálják. A kirobbanó sztrájkokat leverik. 1982. november 14. • Walesa internálását megszüntetik. 1982. december 31-én felfüggesztik a hadiállapotot. 1983. május 1. • Országos tüntetések - a rohamrendőrség mindenütt brutálisan lép fel. 1983. július 22. • Megszüntetik a hadiállapotot. A Szolidaritás tagjai közül sokan amnesztiával szabadulnak. 1984. november 3. • Tízezrek tiltakoznak a hatalom kegyetlenkedései ellen a titkosszolgálatok által meggyilkolt Popieluszko atya temetésén. 1988. december 18. • A Szolidaritás vezetője mellett megalakul az Állampolgári Bizottság, amelynek feladata, hogy kidolgozza az ellenzék álláspontját az egyes kormányzati területekkel kapcsolatban. 1989. január 27. • Walesa és Kiszczak belügyminiszter találkozóján megegyezés születik a kerékasztal-tárgyalásokról és azok résztvevőiről, a szakszervezet újbóli legalizálásáról, és olyan, részben szabad választások kiírásáról, amelyeken a Szolidaritás jelölteket állíthat. 1989. június 4. • Az első részint szabad parlamenti választásokon a Szolidaritás által támogatott képviselők megszerezték az ösz- szes, az ellenzék számára kialkudott parlamenti helyet, és a száztagú szenátus (felsőház) 99 mandátumát. 1990. december 9. • Lech Walesa nyeri az első teljesen szabad köztársasági- elnök-választásokat. 1991. október 27. • Az első teljesen szabad választások Lengyelországban a II. világháború után. Lengyelországban a függetlenséghez és a demokráciához vezető út két szakaszból állt. Az első az 1980. augusztusi sztrájkok ideje volt, a második az 1989. június 4-i választások alatt. Az augusztusi sztrájk egy hatalmas tömegszervezetet hívott életre, amely nem tartozott a kommunista állam apparátusához. Súlyos csapást mért ezzel a marxista-leninista ideológiára, amely azt hirdette, hogy a hatalom alapja a proletárdiktatúra. Paradox módon a gdanski Lenin hajógyár munkásai éppen Lenin elméletének segítségével zúzták szét a lenini ideológiát, amely egy csapásra üressé és tartalmatlanná vált. Ismertem Lenin forradalomelméletét, amely szerint a forradalomhoz a forradalmárok kicsiny de tudatos csoportja, és változást kívánó tömegek kellenek. Mindkét feltételnek megfeleltünk, ezért sikerült ez a hatalmas sztrájk. 1970 decemberében a Tengermelléken rálőttek a sztrájkoló munkásokra. Nekik tehát már nem kellett magyarázni, mi az a kommunizmus. A sztrájkszervezők tudatos csoportja pedig egy munkás-értelmiségi kör volt, a gdanski Munkásvédelmi Bizottság. Ebből az elit csoportból származik két későbbi lengyel köz- társasági elnök, két miniszterelnök, és a Szejm egyik elnöke is. Először volt a Szolidaritás másfél éves nyilvános működése és az azt követő hétéves földalatti küzdelem. A hadiállapottal szembeni ellenállásban több százezer ember vett részt, akik különféle földalatti struktúrákban tevékenykedtek, sztrájkoltak a munkahelyeken, vagy utcára mentek. És voltak olyanok is, akiket különféle megtorlás ért, letartóztatták vagy elbocsátották állásából. A hatalom által 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot megmutatta a nagy számok erejét. A Szolidaritás ekkor már közel tízmillió tagot számlált. Ebből a számból elég volt öt százalék, hogy kitartson ez a hatalmas társadalmi mozgalom. A munkahelyeken továbbra is léteztek - igaz, titokban - a Szolidaritás szervezetei, nyomdákat működtettek, ahol naponta tízezrével gyártották a röplapokat. Újságot adtunk ki, és mindennap könyv jelent meg a cenzúrán kívül. Működött a terjesztési hálózat, sugározta adását a földalatti rádió, sőt, később televízió is lett. Kiterjesztettük a külföldi kapcsolatokat. Ennek segítségével sokszorosító gépeket és embereket sikerült Lengyelországba hozni. Megvolt a saját biztonsági rendszerünk, és rádión lehallgattuk az állambiztonságot. Gdanskban még az állambiztonság tagjai közt is voltak embereink. Olyan mozgalom volt ez, amelyet csak a lengyel földalatti államhoz hasonlíthatunk a német megszállás és a háború utáni évek idejéből. Az antikommunista ellenállás szervezetileg központi irányítással rendelkezett, ez mindvégig fennállt az ellenállás ideje alatt, ezért a földalatti mozgalmat a rezsim óriási erőfeszítése ellenére sem sikerült felszámolni. A hadiállapot politikai szempontból eredménytelennek bizonyult, gazdaságilag pedig katasztrofálisan végződött. Az ellenállás pedig működött tovább. A hatalomnak tehát nem maradt más lehetősége, minthogy párbeszédet kezdjen, annál is inkább, hogy nem sikerült elnyomni a szervezett ellenállást a Szovjetunióbeli peresztrojka kezdete előtt. Ez természetesen megkönnyítette a helyzetünket, ugyanis a fő „rém”, vagyis a szovjet intervenció veszélye nem fenyegetett többé. 1988-ban két, fiatalok által szervezett sztrájkhullám alakult ki. Kiderült, hogy felnőtt egy új nemzedék, amely kész folytatni az ellenállást. A sztrájkok első, gyengébb hulláma májusban indult, erre következett augusztusban a második, jóval erősebb hullám. A tábornokok csoportja ebben a helyzetben döntött úgy, hogy megváltoztatja az eddigi irányt, és tárgyalni kezd. Ennek eredményeképp jött létre a „kerékasztal”, ahol sokkal többet sikerült elérnünk, mint amennyit akartunk: megállapodtunk, hogy létrejön a Szenátus, amely teljesen szabad és demokratikus választások alapján áll fel, a Szejm megválasztása pedig részlegesen szabad lesz. A szabadsághoz vezető út második szakasza 1989. június 4-én kezdődött. A kormányoldal katasztrofális választási veresége a kommunista államapparátus gyors eróziójához vezetett. A szabadság fuvallata átjárta a szomszéd országokat. Az NDK német lakosai a lábukkal szavaztak, amikor Magyarországon és Lengyelországon keresztül Nyugatra menekültek. A Saska Kepán, abban a varsói kerületben, ahol az NSZK nagykövetsége állt, több mint tízezer ember táborozott le. Az államapparátus ezután összeomlott Magyarországon, Csehországban és Romániában is, ahol tragikus összecsapásokra is sor került. Mi Lengyelországban az ellenállási mozgalom szervezése során ügyeltünk arra, hogy ne kerülhessen sor ilyen fajta konfrontációra. A lengyel ellenállási mozgalom irányítóiként mindig szem előtt tartottuk a cseh és a magyar tapasztalatokat. Ellenállást szerveztünk, de a nyílt összeütközést nem hagytuk. Mi, lengyelek a magyarokhoz hasonlóan nagy forradalmi tapasztalattal rendelkezünk, de az 1956-os magyar példa intő jel volt számunkra. 1980 augusztusán csapást szenvedett a proletárdiktatúrát hirdető lenini ideológia, 1989 júniusában pedig újabb csapást mértünk a kommunista állami ideológiára. A kommunisták parlamenti választási kudarca aláásta a nemzetre hivatkozó hatalom legitimációját. Aztán az események kezdtek felpörögni Lengyelországban, és a régi szocialista tábor országaiban. Ezekben a forró hónapokban gondoltam arra, hogy elutazzak Prágába, de nem volt rá idő. Egymásba torlódtak az események. Végül aztán sikerült néhány szabad napot találni. 1989 októberében Zbigniew Janas képviselő- társammal együtt úgy döntöttünk, elutazunk Budapestre a Magyar Demokrata Fórum I. Kongresszusára. Csehszlovákián keresztül akartunk menni. Minden akadály nélkül eljutottunk a lengyel-csehszlovák határig. Ott több óra várakozás után a csehszlovák határőrök nem engedték átlépni a határt. Jogosan tették. A kocsi csomagtartója ugyanis dugig volt tömve a „második nyilvánosság” kiadványaival, cseh nyelven. Gdanskban nyomtattam ki őket. A kialakult helyzetben úgy döntöttünk, a Szovjetunió felé utazunk, hogy elkerüljük a Husák-rezsimet. Úgy tűnik, akkoriban épp Csehszlovákia volt a kommunista rezsim legerősebb bástyája, ugyanis a lengyel-szovjet határt minden probléma nélkül átléphettük, és gond nélkül átutazhattunk a Szovjetunión. Az utazás viszont sajnos így majdnem két napig tartott, ezért amikor Budapestre értünk, kiderült, hogy a gyűlés fél órával korábban befejeződött. De legalább találkoztunk magyar barátainkkal. Visszafelé aztán a legrövidebb úton, vagyis Csehszlovákián át akartunk menni. Ezúttal baj nélkül beléptünk Csehszlovákiába, és elutaztunk Pozsonyba Jan Carnogurskyhoz, aki épp börtönben volt. Ott hagytunk mindent a feleségénél, és visszatértünk Lengyelországba. Egy hónappal később megkezdődött a bársonyos forradalom. A kommunizmus elleni harc éveiben élénk kapcsolat és együttműködés volt a lengyel ellenzéki közösség és a magyar ellenzékiek között. Ez a lehető legkülönfélébb módokon működött. Budapest későbbi polgármestere, Demszky Gábor és Rajk László például 1981-ben jártak Lengyelországban, hogy kitanulják a nyomtatást. Éppen e tudás révén kezdődhetett meg 1981 decemberében a Beszélő című ellenzéki lap nyomtatása. A hadiállapot idején Demszky minden hajnalban eljárt a Nyugati pályaudvarra, ahova a Batory Express befutott Varsóból, hogy Wojciech Kaminskitől a Tygodnik Mazow- sze földalatti lap küldeményeit átvegye és továbbítsa a Szolidaritás párizsi irodájához és a francia sajtóhoz. A nagyvilág ennek köszönhetően szerzett tudomást a Piast bánya munkásainak sztrájkjáról és a Wujek bányánál történt milicista roham halálos áldozatairól. A magyarok számára - az 1956-os tapasztalatok után - világos volt, hogy a szovjet totalitarizmus alól vagy együtt szabadulnak fel Közép-kelet-Európa népei, vagy sehogy. Ezért zajlottak mindig egy időben a felkelések Magyarországon és Lengyel- országban. Az 1956-os magyar forradalom a lengyel októberrel való szimpátiatüntetéssel kezdődött, a prágai tavasz pedig egy időben zajlott a lengyel diáktüntetésekkel és a magyar gazdasági reformmal. 1981-ben Lengyelországban vereséget szenvedtünk, mert nem sikerült átterjesztenünk a forradalmat más országokra. Elszigeteltségünk miatt elkerülhetetlen volt a vereség, ezzel tisztában is voltunk. De 1989-ben már egészen más helyzet volt. Lengyelországban a szabadságért és a demokráciáért folytatott harc hosszú és küzdelmes volt. Ezreket internáltak, tartóztattak le, tízezreket bocsátottak el a munkájukból. Ebben a harcban Lengyelország is időt vesztett, amelyet már később nem lehetett bepótolni, de nem volt más választásunk, harcolnunk kellett. A szabadságot Lengyelországban, akárcsak Magyarországon, nem adták ingyen. Fiatalkoromban, amikor középiskolába jártam, nagyon érdekelt a történelem, lenyűgözött például az 1848-as esztendő. Az év, amikor Bécsen, Németországon, végül Budapesten, majd az összes közép-európai országon végigsöpörtek a forradalmak. Az én hősöm Bem József tábornok volt. Olyan forradalmak voltak ezek, amelyeket fiatalok robbantottak ki, így én is szerettem volna abban a korban élni. Amikor 1991 őszén, a Szovjetunió felbomlása után ránéztem Európa térképére, és ott volt Csehország és Szlovákia, Keleten megjelent Ukrajna, Fehéroroszország, és a balti államok. Oroszország ugyan ott volt a szomszédban, de már nem volt Szovjetunió. Nyugaton nem létezett többé NDK. És mindez vérontás nélkül ment végbe. Ahogy elnézegettem Közép-kelet-Európa térképét, az jutott eszembe: mégiscsak érdekes időkben éltem én. ▲ Bogdan Borusewicz, a Lengyel Köztársaság szenátusának elnöke Rada Ochrony Pami^ci Walk i M^czeristwa
