Új Néplap, 2009. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

2009-05-25 / 121. szám

4 ÚJ NÉPLAP - 2009. MÁJUS 25., HÉTFŐ HATVANON TÚL t/ Nagymama-unoka kirándulás a szAJOLi Szegfű Vasutas Nyugdíjasklubban már ha­gyomány, hogy évről évre megrendezik a néhány napos nagymama-unoka országjáró kirándulást. Ez az esemény nem marad el az idén sem: hat nagyi és a hat tizenkét év alatti unoka három napra Ká- polnásnyékre utazott. A pén- tek-szombat-vasárnapi túrán felkeresték Székesfehérvár nevezetességeit is. A kirándu­lásra a pénzt részben pályá­zaton nyerték, részben önerő­ből biztosították. Színházban a postások a szolnoki Postás Nyugdí- jasklubnak jelenleg 34 tagja van — tudtuk meg Mezei Jó- zsefné klubvezetőtől. Leg­utóbb vonattal a fővárost, ott pedig a Mikroszkóp Színpa­dot keresték fel, ahol jól szó­rakoztak a Valamit visz a víz című bohózaton. Május végén újabb szép túra vár rájuk, mivel Martonvásárra és Érdre látogatnak el. Mar- tonvásáron megtekintik a kastélyt, az Óvoda- és a Bee- thoven-múzeumot, Érden pedig a Földrajzi Múzeumot keresik fel. Aszentimreieknek irány a Nyírség A TISZASZENTIMREI nyugdí- jasegyesületet a helyi ön- kormányzat évente százezer forinttal támogatja. Ezt az összeget a nőnapon kívül - mely alkalommal minden hölgy kapott egy szál virá­got — kirándulásra szánják. Még ebben a hónapban mintegy ötvenen külön au­tóbusszal a Nyírséget kere­sik fel, ahol megismerked­nek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye néhány nevezetessé­gével, jellegzetességével. Költőnő lesz a vendég A jászapáti Városi Könyvtár nyugdíjasainak következő vendége Szikszai Ilka, a máshol élő, de helyi születé­sű költőnő lesz. A rendezvé­nyen bemutatja Tornyom­ban című, legújabb kötetét. A találkozóra minden érdek­lődőt szeretettel várnak. Sok embernek az utolsót portré Lakhatásért évekig harangozott Kunhegyesen Ebben a kéttornyú református templomban kezdte, majd 13 évig a katolikusban harangozott Hogy a harangozásban le­het valami, bizonyítja, hogy a ma 94. évét taposó Oláh János már kisgyerek korában sokszor megcsen­dítette a kunhegyesi refor­mátus nagytemplom ha­rangjait. Elvégre abban van valami csoda, ha valaki a szelek szárnyán üzen bá­natot, örömet az emberek­nek. Ráadásul ebben a csa­ládban apáról fiúra öröklő­dött ez a foglalatosság. D. Szabó Miklós Érdekesek az ősei: a nagyapja Prá­gában huszárként szolgálta Fe­renc lóskát 14 hosszú évig, és még az első vüágháború kitörése előtt leszerelt. Ahogy levetette a mun­dért, pár hét múlva meghalt. A fe­lesége sokáig élt, de soha nem be­szélt róla, hogy a párja miben és miért szenvedett ki gyorsan. Oláh János elemi iskoláit elvé­gezve mindig olyan helyre került, hogy a fizikai munka legnehe­zebbje jutott neki. Nem akart cse­léd lenni, mint az édesapja, ezért beállt kubikosnak. Ez se könnyű munka: tolni partnak, gátnak fel­felé a dög nehéz, földdel megra­kott kubikostalicskát. Amelyik akkor volt jó, ha az első kerék kör­nyékére esett a nehéz súly. Igen ám, de 1939-ben behívták katoná­nak. Mire letelt a hivatalos ideje, leszerelt, de máris jött az új behí­vó, mert nyakunkon volt a hábo­rú. 1941 végén orosz fogságba esett, két és fél évig ette Sztálinék kenyerét. A Donyec-medence egyik, 213 méter mélységben lé­vő feketeszén-bányájában fejtet­te a szenet napi 1 kiló 20 deka sú­lyú vekniért. Túlélte, és 1947 őszén hazaengedték a fogságba esett őrvezető urat. Beállt a szö­vetkezetbe zsákolni, napszámban hordta a 80 kilós búzás zsákokat, miközben ő se volt súlyosabb en­nél. Következett a Lenin Téesz, itt évekig fejős volt. Jól keresett, ha­vi ezerötszáz forintot, ami hatal­mas pénznek számított akkori­ban. Igaz, megszenvedett érte, mert az ébresztő hajnali 4-kor tör­tént, és a hét mind a hét napján dolgozott. Hat hosszú év után vál­tott: mésziszappal gyógyították a rossz földeket, ezt kellett kilapá­tolni a vagonokból és szétszórni a táblákon. Ez se volt könnyű munka. Végül egy építőipari vál­lalattól került nyugdíjba. 1942-ben nősült. Két gyerekük született, a lányuk már meghalt, de él négy unoka. Az egyik majd­nem vele, a szolnoki, Kaán Kár­oly úti szociális otthonnal átellen- ben él, egy szép, kertes házban.- Amikor örökre Tóth Erzsi­hez kötöttem az életem, meg­egyeztünk: drága hitvesem, az anyámat ne vedd a szádra, én se veszem a tiedet, és a fenével se illess engem! — így volt 65 évig, mert ennyit éltek együtt. Sajnos a mama már meghalt, azóta egyedül maradt a szociális otthonban. Jobban mondva so­kadmagával, mert itt szerencsére mindig akad beszélgetőpartner. Azért a harangozás külön fejezet az életében: az idősebbekről a fi­atalokra szállt a családban. Nagy­bátyja, Oláh Sanyi bácsi híres ha­rangozó volt. A másik nagybáty­ja fia, Józsi is ezt csinálta, miután kultúrigazgató lett belőle. Ő meg legelőször iskolás korában húzta meg a nagytemplom harangjait Majd mivel akkor nem volt laká­sa, az egyháznak lakhatásért 13 évig harangozott. Hej, de sok em­bert elsiratott a bimm-bammal, amikor nyugovóra húzta meg az érces hangú hangszereket! Kati unokája sűrűn látogatja a teljes szellemi frissességű idős ta­tát, akin 94 évesen se fogott az idő. Nem csoda: egyszer egy ván­dor cigányasszony megjósolta ne­ki: aki ennyi embert elharangoz, megéri a százat. Erre a fejét ráz­za: nem biztos, mert öreg korára elkopik az ember, még akkor is, ha már a 94-et morzsolgatja. A harangozás nehéz munka volt akkoriban, amikor még ő szolgált az egyháznál, kézzel harangoztak, nem volt semmi­féle elektromosság ezen a té­ren. Minden egyes harango­zásnál meg kellett mászni a temérdek lépcsőt: a hajnali misére kongatva épp úgy, mint délben, este, vasárnap meg még többször is. A teme­tésekre külön kellett rendelni harangszót. Arrafelé az a mondás járta: nyugovóra húz­za Oláh Jani szegény Mészá­ros, Nagy Pista bácsinak, Ga­lambos néninek... ha viszont a vörös kakas pusztított valahol, tűz esetében félreverték a harangot, csak az egyik oldalát kongatták. JEGYZET Elképesztő nyugdíjak természetesen ez a cím nem Szűcs Juliska nénire, Szabó Pista bácsira vonatko­zik, akik izgatottan kémle­lik a nyugdíjfizetés napján, mikor tűnik fel a postás, hogy remegő kézzel átve­gyék 50-70 ezer forintos já­randóságukat. Ezt kell be­osztani akkor is, ha ballag az unoka és venni illene ne­ki valamit, vagy a magas vérnyomásra többféle pati­kaszer szükségeltetik. nem, nem róluk van szó, má­sokról. Akik aligha várják remegve a postást, hiszen ők azok, kiknek havi 150 ezer vagy sokkal, de sokkal magasabb a nyugdíjuk. Állí­tólag ezek az emberek álta­lában már 70-80 évesek. Csak azt nem tudom, hogy a mai 70-140 ezres átlagke­resetek mellett hány ember­öltőt kellene dolgozni, és mikorra jutna el oda például egy most 54 éves dolgozó, hogy a postás 200 ezret vagy többet vigyen majd né­hány (jó néhány) év múlva neki. Mert él ebben az or­szágban most 150 ezer 995 nyugdíjas, aki havi 150 ez­ret vagy ennél többet kap. Hogy az Országos Nyugdíj- biztosítási Főigazgatóság je­lentéséből csemegézzek: 23 ezer 936 nyugdíjasnak havi 200 ezernél több a nyugdíja. de A havi 400-450 ezres lis­tán is akad 48 idős ember. Hogy ezek a csúcskeresetű nyugdíjasok aktív korukban mit tettek a haza javára, er­ről mindenki hallgat. Mert ha Kossuth- és Széchenyi-dí- jas feltalálók, világhírű tu­dósok, ezt megértem. Azt már kevésbé, ha ők a közel­és a régmúlt olyan vezetői voltak, akik oda juttatták az országot, ahol van. Most százezreknek akkora a meg­kurtított nyugdíja, hogy a félmillió vagy több egy évre jön ki nekik. Pedig lehet, sokkal többet fáradoztak az országért mint a csúcsnyug­díjasok nagy része. Megjárta a Don-kanyar poklát is visszaemlékezés Nem lett kommunista, ezért azután internálni akarták Az eredetileg tiszaroffi Visnyei Imre, aki tavaly ősz óta a kunhe­gyesi Sarepta református szere­tetotthon lakója, nagy idők tanú­ja, hiszen már a 88. esztendejé­be lépett. A teljes szellemi fris­sességét részben azzal magya­rázza, még nősülés előtt áll. Mindezek ellenére átélte a hu­szadik század szörnyűségeit. Visnyei Imre Tiszaroffon parasztizáló szülők egy szem gyerekeként született 1921. októ­ber 31-én. Bár a kártyában a hu­szonegyes nyerőszám, nála eset­leg annyira volt nyerő, hogy át­vészelte a Don-kanyar minden viszontagságát. De hogyan! El­mondása szerint az oda kivezé­nyelt magyar hadsereg nem ké­szült fel a szibériai télre. Nem­csak a pergőtűz pusztította őket, hanem a fagy is. Az összes láb­ujja, mindkét lábfeje lefagyott. Az egyik magától letört, a mási­kat a lembergi kórházban levág­ták. Hazaérve egy apró trafikot üzemeltetett Tisza­roffon. Mindenki tudta róla, hogy szocdem. Amikor a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesült, hetekig mondo­gatták, lépjen be a kommunis­ták közé. Csak a fejét ingatta. így nem csoda, hogy egyszer egy sö­tét éjszaka megverték a lakásuk ablakát. Egy sállal eltakart arcú férfi csak ennyit közölt vele: „ Eredj el a faluból Imre, mert na­pokon belül internáló táborba kerülsz, mint a nép, a kommu­nista párt ellensége!” Komolyan vette az intelmeket, és tudta: Rákosiék, Gerőék nem kukoricáznak, ezért bezárta a trafikot, és meg sem állt a fővárosig. A Chinoin gyógyszer- tárban talált munkát, és évtizedek múlva onnan is került nyug­díjba. Majd a nyugdíj után haza, Roffra.- Csak az a baj, sose nősül­tem meg, mindig közbejött vala­mi, így öregségemre olyan sincs, aki fellökjön - sorolja némi akasztófahumorral. Ezért, meg azért is, mert a ro­konai, unokatestvérei néhány ki­vétellel már meghaltak, beköltö­zött a kunhegyesi szeretetott­honba. Újra emberek közé ke­rült, és olykor el-elbeszélget cim­boráival. Meg kerékpárra pat­tan, és bepedálozik a városba.- Totót, lottót veszek! Fizetem a hülyék adóját, mert azóta lot­tózom, amióta kitalálták. Amikor a nyereményeiről ér­deklődöm, szolidan megjegyzi: ezen a téren nem sok szerencsé­vel dicsekedhet, egyszer volt hármasa, és párszor kettese. Hiába no, mindenhol nem fog­hatja kezét a Fortuna! Még akkor sem, ha a hadifogságot, interná­lást, házasságot megúszta... ■ ■ Hiába no, min­denhol nem foghatja kezét a Fortuna! A sakk az egyik kedvenc időtöltése. Jól kösse fel az a gatyát, aki 88 éves Visnyei Imrét a fekete-fehér táblán le szeretné győzn^^ * a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom