Új Néplap, 2009. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-03 / 2. szám
13 ÚJ NÉPLAP - 2009. JANUÁR 3., SZOMBAT TÜKÖR Az orosz forradalom magyar tanúja volt családportré Romanov herceg, Kirov lovásza, Móricz Zsigmond, József Attila, Tersánszky tisztelője Édesapámról, idősb D. Szabó Miklósról lesz szó, aki 2009-ben lenne 111 éves. Sokszor elmondta, húszéves korára mindent látott és mindennek az ellenkezőjét is tapasztalta. Spirálfüzetben lapuló feljegyzéseit, visszaemlékezéseit többször átolvastam, kijegyzeteltem. Magnóra mondott szavait piegette az idő, de sok mindenre emlékszem belőle. Döbbenetes életutat járt be ez az ember a huszadik század vérzivataros esztendeiben meg később, és erről szeretnék néhány epizódot közreadni. Egy olyan lélekről, aki nyolcvanhét megélt éve közül negyvennégyet Kunhegyesen töltött. D. Szabó Miklós { I t A hadiflottánk megmaradt csatahajói 1918 október végére horvát fennhatóság alá kerültek Nagy örömére 1918. május 20- án este átkúszott az orosz állásokon, és eljutott az első magyar vonalakig. Nagy szakáll övezte a csupa piszok, kosz legényt. Ez az arcvonal jó kétszáz kilométerre keletebbre volt Nagy-Magyar- ország határától. Nem hitték el, hogy idáig gyalog, szánon, vonaton el lehet jutni a hófódte orosz- földön valakinek, viszonylag ép bőrrel (két lábujja azért lefagyott, ezeket amputálni kellett). Rosszul esett neki, hogy az őt elfogó magyar alakulat századosától elismerés, meleg kézfogás helyett gyanakvást kapott.- Nem vagy te orosz kém, fiam? Valid be istenigazából! — Százados úrnak alázatosan jelentem, magyar baka vagyok, szuronyrohamista. Elegem lett a vörösök kegyetlenkedéseiből, akik Szentpéterváron gyerekeket lőttek agyon, és tizenöten megszöktünk. Kétszer elfogtak, végül én egyedül igyekeztem tovább, és most itt vagyok. Ennek ellenére vonatra rakták, és a sovány, ezer veszélyt átélt húszéves legényt Zalaegerszeg mellé vitték egy rabtelepre. Ott tudta meg később, hogy a tizenöt szökevény közül mindösz- sze hatan értek haza. A többi vagy megfagyott az orosz őserdőben, vagy valahol, valakik agyonlőtték őket. Elvégre akkor, ott olcsó volt az emberélet a vörösöknek is, a fehéreknek is. Itthoni esztendők A rabtelepről néhány nap után az ifjú legényt levezényelték munkára. Egy bizonyos módos parasztgazdához, Komáromi Dánielhez. Jól bántak vele: egy hónap alatt kilókat szedett fel, azt csinálta amit a többiek. Aratott, kaszált, jószágot etetett, gabonát fuvarozott lovas kocsin. Reggel öt után engedték el a táborból, és este nyolcra kellett újra jelentkeznie az őrségnél. Azért a nagy világégésről jó néhány hír eljutott hozzájuk is. Az is, ez a háború már elveszett, több helyen is elkezdődött a visszavonulás. Egyszer — pontosan nem emlékezett rá — valamikor augusztus végén hívatta a tábori csendőrség, és aznap nem mehetett dolgozni. Egy kölyökképű, nyegle hadnagy leckéztette. — No, rohadt bolsi, mondd meg, melyik orosz elvtársad küldött haza? Esetleg maga Kirov, mert tudjuk rólad, neki is lovásza voltál. Ki vele, hogy akarod bomlasztani a magyar hadsereget? — Alázatosan jelentem, kis pont voltam én ahhoz, hogy egy hadsereget bomlasszak. Sőt, sokszor naponta négyszer mentünk szuronyrohamra az oroszok ellen. Engem senki nem küldött, hanem szök... — Hazug bitang! Majd mi kiverjük belőled az igazat! Puhítsátok meg a rohadtat, hátha megered a nyelve! Szerencsére abban a helyiségben padlóra lecsavarozott lócák, asztalok voltak, így nehezen lehetett hozzáférni. Az őhozzá legközelebb lévő kettőt leütötte, erre lett nagy ribillió. A masszív bútorok miatt egyszerre csak sajnos már elmentek azok az emberek, akik az első világháború katonái, részesei, hősei, szenvedő alanyai voltak. Esetleg a gyermekeik, unokáik élnek még. HA AZ EGYKORI. 1914-18 közötti magyar katonákról maradt hátra szóbeli, írásbeli emlék, esetleg korabeli fotó, kérjük, írják meg nekünk a pontos címet. Bárki megörökítheti apja, nagyapja egykori egy mehetett közelébe, és annak jaj volt. Elég az hozzá, hogy a kora reggeli csetepaté után már öt nyögő, jajgató ember feküdt a földön, mire valaki hátulról kirántotta mindkét lábát. Innentől nem volt mese, győzött a túlerő, záporoztak rá az ütések. Arra sem emlékezett, hogyan vitték vissza a körzetbe. Aznap csak vizet kapott. Másnap új kihallgatás várta. Úgy volt vele, ha már meg kell halni, és nem oroszokháborús történeteit, de mi is szívesen vállalkozunk arra, hogy felkeressük önöket, és megírjuk őseik majd egy évszázados emlékeit. VÁRJUK AZ ÍRÁSAIKAT a szerkesztőség címére: Új Néplap 5000 Szolnok, Mészáros Lőrinc út 2. A borítékra írják rá: „Történetek”. tói hanem magyaroktól, nem adja olcsón az életét. Aki először a keze ügyébe kerül, kiszorítja belőle a szuszt, mert a szuronyrohamos kiképzések alatt ezt is tanították velük. Pedig csupa kékzöld volt az arca, sajgott minden porcikája. Jöttek is érte reggel, és bekísérték ebbe a bizonyos vallatószobába. Volt ott egy ősz hajú, ősz bajszú őrnagy, aki mikor meglátta összevert arcát, elüvöl- tötte magát. — Ezt az embert akarjátok móresre tanítani, aki tegnap ötöt is megpocsékolt közületek? Marhák! Ilyen ember kell az új magyar hadseregbe, és nem olyanok amilyenek ti vagytok! Kifelé! Kikotródott a díszes társaság, mire az öreg hellyel kínálta apukámat. Kávét adott neki kenyérrel, felvette az adatait, és részletesen elmeséltette vele kalandos élete eddigi menetét. Olykor csodálkozott, máskor hümmögött, és a végén úgy búcsúzott tőle:- Fiam, a vak is látja, hogy ezt a háborút már régen elveszítettük. De majd alakul egy másik új magyar hadsereg. És ebben ha nem lesz más munkád, a katonaság, rendőrség, csendőrség számít rád! 1918. szeptember 12-ét mutatott a naptár, amikor végre szabad emberként léphetett ki a tábor kapuján. Első útja Komáromi gazdáékhoz vezetett, hogy megköszönje jóságukat. Kapott tőlük az útra egy jókora cipót, szalonnát, kevés zsírt. Három nap múlva Kunhegyesen tette le a vonat, innen lovas kocsi vitte Pusztagyendára. Nagy volt az öröm a családban, hiszen már régóta hazajött minden élő frontharcos, ő volt az utolsó. Családról családra, rokontól rokonig adták, majd pár hét múlva dolgozni kezdett: nagyapám mellett fuvarozott, kukoricát tört, répát szedett, mikor mi volt. 1919 tavaszán beütött a kommün, de ők a tanyán nem sokat érzékeltek ebből a 133 napból. Amikor augusztus elején bejöttek a román csapatok, Kunhegyes felől közelítették meg a falut. A vörösök már korábban elmenekültek, de ott hagytak egy géppuskát, tele tárral. Ezt Kovács János nevű, volt géppuskás társával felvitték a kocsma padlására, és Kunhegyes irányában leszedtek pár sor cserepet. (Folytatjuk) A háború alatt 11 páncélvonatunk harcolt a frontokon. A képen látható a fegyverlelétel után a cseheké lett. Várjuk a hasonló történteket! Brazil és thaiföldi diák is tanul a Verseghy Gimnáziumban rotary A két fiatal nagyon kedvesnek tartja a magyarokat, de vannak olyan ételek, amelyeket nem kedvelnek loao Pedro Rosa Brazíliából, míg Sivee Charomkoop Thaiföldről érkezett hazánkba. Mindketten rotarys diákok, és a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium 11. évfolyamos tanulói az idei tanévben. A gimnázium könyvtárában találkoztunk a két fiatalemberrel, akik láthatóan már teljesen beilleszkedtek az itteni környezetbe. Felszabadultan beszélgettek, nevettek magyar társaikkal. Mindketten a helyi Rotary Klub szervezésében érkeztek hazánkba. Joao elmondása szerint az ő lakóhelyén (Marília/Sao Paolo) sok a cserediák. Sok ismerőse és barátja volt már Magyarországon, és számtalan pozitív visszajelzést hallott tőlük. Ezek miatt választotta a brazil fiatalember országunkat. Ismerősei Debrecenben és Szegeden tanultak és laktak itt-tartózkodásuk alatt. Sivee brazil társával ellentétben nem mondhatta meg, hogy hová menne szíve szerint, melyik országot ismerné meg. Ahhoz nem volt megfelelő a tanulmányi eredménye, illetve az azokból kapott pontja. Ennek ellenére ő is jól érzi magát nálunk. Mint mondta, annak is örül, hogy hazánkban kellemesebb az időjárás, azaz nincs olyan meleg, mintThaiföldön. A magyarokat pedig nagyon kedvesnek találja. Joao sem bánta meg, hogy Magyarországot választotta. Mint mondta, nincs olyan, ami ne tetszene neki nálunk. Bár kis gondolkodás után talált egy apróságot. Amikor étteremben vizet kér, mindig szénsavas ásványvizet szolgálnak fel. Azt pedig nem tudja megszokni. Brazíliában nincsen buborékos víz. Úgy tűnik, Thaiföldön sem lehet népszerű, mert Sivee sietett megjegyezni, bizony ő sem szereti. Igaz, nem ez az egyetlen, ami nem nyerte el tetszését. Nehezen barátkozik meg a magyar konyha ízeivel. A kérdésre, miszerint mégis melyik az az étel, amit nem szeret, tanácstalanul közölte, nem tudja. Itt szúrta közbe Joao Pedro Rosa és Sivee Charomkoop az iskolakönyvtár polcain lévő könyveket nézegetik, hátha találnak valami érdekeset nevetve Joao, a paprikás krumpli nem ízlik Siveenek. Jelenleg mind a ketten az első befogadó családjuknál laknak. Januárban, illetve áprilisban váltanak majd otthont. Ami hiányzik nekik otthonról, az a család, a barátok, a hazai ízek és a saját nyelvű televíziós műsorok. A korszerű technika és a világháló segítségével tartják az otthoniakkal a kapcsolatot. A nyelvtanulásra sem lehet panaszuk, hiszen társaiknak hála, egyre több magyar szót ismernek. Ha így folytatják, az alap magyar szókincsük meglesz, mire hazautaznak. Az biztos, hogy sok új barátra tet- tek/tesznek szert itt-tartózkodá- suk alatt. ■ Négyesi Ildikó r * L
