Új Néplap, 2008. március (19. évfolyam, 52-75. szám)
2008-03-06 / 56. szám
4 MEGYEI TÜKÖR 2008. MÁRCIUS 6:, CSÜTÖRTÖK hídemberek A Szolnokon fedél nélkül élők többsége messziről elkerüli a helyi hajléktalanszállókat. Jó részük mégis tisztában van azzal, minden utcán töltött éjszaka egy-egy újabb megpróbáltatás. UTCÁN HEVERŐ EMBERI SORSOK Hsad ssófjöít! SZOUON.hu szót. Nem azt, amit mindketten várunk. A cefreszaggal keveredő füstös szájakból egyszerre tör elő: ennivaló. Az hiányzik leginkább. Egy kiló kenyér, 30 deka párizsi, egy csomag tepertő, egy csomag dohány és egy flakon Vegyes fehér. Két embernek minden bizonnyal ez a nap jelenti a karácsonyt. Nem hisznek a szemüknek mikor tényleg visszatérünk: — Ádámkám, Janikám, soha nem felejtjük el ezt nektek! Sanyi ismét a könnyeivel küzd. Nagyot nyel, a szájába nyúl szürke mutatóujjával, majd egy darabka dohányt pöcköl le róla. Bátyját keltegetné, aki közben nyitott szemmel alszik. Olyan, mint egy élőhalott, de Sanyi úgy sorolja a szerény csomag tartalmát, mint egy kisgyerek, erre már megmozdul Jóska is.- Levesztek ezekkel a fényképezőgépekkel? Nevessünk? Választ sem várva, harsány, erőltetett nyerítésben törnek ki. Nem őszinte. Látszik a szemükben, hogy a vásárfia bor már csupán a szinten tartás kegyetlen eszköze, nem az volt az első flakon aznap. Örülnek, hogy valaki emberként viselkedett velük, hogy valaki emberszámba vette őket, de nagyon jól tudják, hogy mi sem jövünk minden nap... Valamit valamiért. Most először foroghat egy gondolat körül négyőnk agya: „szörnyű egy vüág ez...” Máig még nem jutott eszembe, de most, talán az embertelen körülmények hatására felötlött bennem a kérdés, amire nagyon nehéz megtalálni a választ: kik is valójában a hajléktalanok? A köznyelv beskatulyázta őket. Azokat, akik kukában turkálnak, kéregéinek, akiket utcán ér a maróan hűvös éjszaka. Pedig nekik van csak igazán hajlékuk. A 46 éves Sanyi és négy évvel idősebb bátyja már három zord és kőkemény telet vészelt át a Bajcsy-Zsilinszky felüljáró alatti beugróban. De a sínek közt bolyongó, már a kábítószereket is kipróbáló ember, aki nap, mint nap más „barátjánál” húzza meg magát, az nem hajléktalan? A hetedik osztályba lépő barna hajú, őzikeszemű kis fruska, aki péntek éjszaka rossz arcú gengszterek társaságában válik esetleg utcalánnyá, az nem hajléktalan? A ránézésre rendben lévő gimnazista, akit belülről szétszakít a depresszió és a félelem, mert ha hazamegy a részeges apja az anyja helyett őt veri a mentőig, az nem hajléktalan? Mindegyik egy- egy utcán heverő sors, akikhez képest a fedél nélküli testvérpár története, ha nem is lányregény, de mindenképpen pozitív kicsengés- e lehet Mert ők nem adják fel. Még ebben a fenenagy küátástalanság- ban sem. Egymásért léteznek. Úgy látszik, hogy van még mit tanulnunk tőlük, mert ők már kijárták az élet iskoláját... Videóval a szoljon.hu-n VAN VÉLEMÉNYE? jRJA MEGI velemeny@szoljon.hu Egy hajléktalansor a megyeszékhely közepén. Megállunk. Méterekkel beljebb, a kamionoktól remegő Bajcsy-Zsilinszky felüljáróról omló vakolatot hord a szemünkbe az erős, hidegen süvítő szél. Megérkeztünk. Vegyes érzések kavarognak bennem, miközben közeledünk az otthontalanok hajlékához. Molnár Ádám Lépésről lépésre-botlunk bele üres borosflakonokba, legtöbbjükön Ezerjó, vagy Vegyes fehér címke. Csikkek ameddig a szem ellát, a szeméthalom közepén két ember fekszik. Egyikük kiköp, alvadt vértől pirosló szájába tesz egy cigit, amit valószínűleg másodpercekkel azelőtt tekert. A másik üveges tekintettel néz ránk, aztán megszólal: m M val „Egy eszement világban élsz, úahol Európában, ahol a Nyugat a zsírjába fullad, a Kelet a nyomorúságába, Ahol csak gazdagnak szabad lenni, aki szegény az meg dögöljön meg! Ahol az igazság csak úgy tud győzni, ha minden nap áthágja a törvényt. ” (Beatrice - Európai vízió)- Honnan jöttetek testvérek? Gyertek közelebb nyugodtan, ml is emberek vagyunk. Közelebb megyünk. Egészen közel, annyira, hogy látom, amint az idősebbik, koszos, megfeketedett körmei között elég a satnya cigaretta. A csikket nem dobja messzire, egy konzervdobozban landol, kettejük között. Kölcsönös ismerkedés után a tárgyra térek:- Nehéz dolog embernek maradni ilyen embertelen körülmények között? - bukik ki belőlem a kérdés.- Mocskosul. De ezt a magatokfajta nem tudja elképzelni. — mondja Sanyi hevesen gesztikulálva. Jöttetek volna ki télen egy éjszakára, esküszöm nem bírtátok volna ki. Nem tudjátok mi hogy megy itt. Egyébként mit is akartok tőlünk? A szavai táncot járnak a fejemben, egy régi mondás mélyeset, nagyot. Elég volt négy év itt a nyomorúságban... Sanyi hangja elcsuklik, könny szökik a szemébe és arról kezd beszélni mikor börtönben volt pár napra, mert lopáson érték. Amikor megkérdezem, hogy azért csinálta-e, mert jobb volt bent a rácsokon onnan, sírva emeli fel a hangját. Ömlik belőle a szó:- Dehogy volt jó! Nem volt ott a bátyám, pedig mi soha egy percre sem hagyjuk magára a másikat. És nem lopunk! Ezt írja le! Inkább a guberálás, mint a bilincs megint a kezemen.- Én például azért nem megyek be a kórházba, mert nem akarom, hogy Sanyi egyedül maradjon. Pedig be kéne, problémák vannak a mellkasommal, lehet, hogy műtené- nek is - lebegteti a szemünk előtt az A testveri szeretet tálán az egyetlen, mely a felüljáró árnyékában is maradandó érték orvosi beutalót lóska. - De inkább meghalok itt kint... Ezután a kollégám ott marad velük, én meg elindulok a kamerával, hogy megnézzem a sor többi részét is. A másik két - valószínűleg éppen kukázó „társbérlő” nincs a közelben, de ha ott lennének sem bírnám grimasz nélkül a következő pár méteren. Fintorgok, mert egy 80 négyzetméteres lakásból érkezve rideg, omladozó sztráda alatti szükséglatrinán állapodik meg a tekintetem. Szatyrok, eldobott kenyérhéjak, üres flakonok, szétszaggatott ruhák szegélyezik az emberi ürülékkel teli szakaszt. A kamera fordul tovább, a sor végén otromba, vasúti kőkerítés mered rám. Szigorúan néz, innen már tényleg nincs tovább. Miközben baktatok vissza Jóskáékhoz, egy kamion húz el a fejünk felett, csikk repül a fűbe méterekkel előttem, balra munkások néznek gyanakodva, nem érthetik mit keresek itt a „senkik” földjén. Mondanám, hogy segíteni próbálok, de minek? Kit érdekelnek azok, akik már hosszú évek óta fedél nélkül élnek? Sanyi és bátyja éppen a múltról mesél, mikor hallótávolságba érek:- ... kilakoltattak minket, a Hangya úti házat elvették tőlünk, akkor már a munkánk sem volt meg. Én kőműves voltam, ő meg segédmunkás. - mormolja a vastag bajusz és a kéthetes borosta alatt Sanyi.-És a család? Asszony, gyerekek? — Nekem van egy lányom, de éli a maga életét, idejét sem tudom mikor láttam utoljára. - mondja ködös tekintettel f Sanyi. A báty időközben megteker két újabb cigit. Nehezen megy, remegő kézzel próbálja ragasztani a papírt, de az elszakad, így még egy rétegbe csomagolja. Meggyújtja, komótosan beleszív, szegletes arcán egy pillanatra kiül a gyönyör, aztán átnyújtja az amorf rakétát öccsének, és a parázsló gyufát a lábához pöckölve átveszi a szót: — Már vissza sem tudnék menni dolgozni. Pedig jó lenne, mert itt nagyon lassan telik az idő, de tudod, ha megerőltetem a mellkasomat, akkor úgy dőlök el, mint egy... egy kártyavár. Érted? Értem én persze, csak válaszolnom nem akaródzik. Mert nem hiszem el, hogy innen még van kiút. Mármint olyan, ami nem a temetőben végződik... Mielőtt elmennénk, megígérjük, hogy hozunk nekik valamit a boltból. Valamit, amire leginkább szükségük van. Kórusban mondják ki a Egy sátor minden álmunk — magyarázza Sanyi Az államigazgatás szerint ők a hivatásos hajléktalanok A TAPASZTALAT sajnos azt mutatja, hogy a jogi megközelítés meglehetősen érzéketlen a probléma mélységére. Az 1993. évi III. (szociális) törvény definíciója szerint az a hajléktalan, aki: „bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye hajléktalanszállás". A TOVÁBBIAKBAN kimondja, hogy: „hajléktalan az, aki éjszakáit közterületen, vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti” valamint: „A hajléktalan személyek ügyében a szociális igazgatási eljárásra az a szociális hatáskört gyakorló szerv illetékes, amelynek illetékességi területén a hajléktalan tartózkodik". A hajléktalanok helyzetének javítása és a segítés szempontjából a törvény életbelépése nem sokat változtatott a korábbi helyzeten. A szociális törvény, az állam- igazgatási törvény, valamint az önkormányzatok helyi rendeletéi pedig sokszor olyan, egymásnak ellentmondó rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek teljes diszjunkcionalitást eredményeznek. „A madarak énekelnek vihar után. Az emberek miért nem tudnak örülni annak a kevés napsütésnek, ami az életben jut nekik?” (John F. Kennedy) miatt áll égnek a szőr a karjaimon. Valahogy így szólt: „Egy éjszaka az utcán, annyi, mint hét éjszaka egy fűtött, biztonságos lakásban.” Lerázom magamról a gondolatot és válaszolok: —Csak, ami egy újságírótól telik. Megpróbáljuk felhívni az olvasók figyelmét arra, amit csak kevesen látnak a meleg otthonokból.- Négyen élünk itt a forgalom alatt, egymás hegyén-hátán. Mi ketten a Jóskával testvérek vagyunk, soha nem válunk el, télen például ő rám fordult, én meg rá. így bírtuk ki. Ez van, talpon maradunk. így nem érhet véget, lesz ez még jobb is—teszi hozzá egykedvűen.- Milyen céljai lehetnek még egy embernek a híd alatt? Még hisznek a csodákban?- Egymáson kívül már csak ennyink van. Egy fillér sincs a zsebünkben, havi 25417 forintból élünk ketten. Nyáron veszünk egy sátrat. Egy háromszeA SMNOK-JÁSZKUN ONLINE
