Új Néplap, 2005. november (16. évfolyam, 256-280. szám)

2005-11-26 / 277. szám

2005. NOVEMBER 26., SZOMBAT ÜNNEPVÁRÓ 7 advent „Elsőrendű feladatunk, hogy boldog emberek legyünk.” Holnap van advent első vasárnapja. Szokás szerint meggyújtjuk a koszorúkon a négy közül az első gyertyát, írásunkban ismert személyiségek vallanak arról, mit jelent nekik a hagyomány. AZ ÜNNEP MINDIG VARÁZSLATOS Az advent latin eredetű szó, megérkezést je­lent. A keresztény ha­gyományban a Jézus születésére való vára­kozás, felkészülés, a reménykedés időszaka. Az ünnepi készülődés­ről egy egyházi méltó­ságot és egy világi írót, egy katolikust és egy protestánst, egy férfit és egy nőt kérdeztünk. Várszegi Asztrikot és Szabó Magdát. Boldog, kiteljesedett, kreatív és termékeny emberként is élhetünk. Erre irányítja figyelmünket az adventi készülődés. Négy hét karácsonyig: négy gyertya a koszorún. Adventi koszorú: varázskor és örökkévalóság A varázskor az ősi időkből ered. Az emberek koszorút fontak szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból. Vörös meg aranyszínű szalagokkal díszítették. A zöld a termés színe volt, a piros az életé, az arany a fényé. A koszorút, a kört az örök­kévalóság jelképének vélték. Varázserőt is tulajdonítottak ne­ki: ezzel a gonosz szellemek elől el lehet zárni a házat. A ha­gyományt 1838-ban újította fel Johann Heinrich protestáns lel­kész. Ő alapította Hamburgban az első gyermekotthont, ahol az egyik terembe fából hatalmas csillárt készített. A csillár­koszorúba minden istentiszteleten egy-egy újabb gyertyát tű­zött. Később, 1860-ban, Berlin-Tegelben helyettesítették először a fakarikát fonott fenyőkoszorúval. A huszonegy gyertya helyett négyet tűztek rá, a négy adventi vasárnap jelképeként. Évről évre megfényesítem a szívemet Napi áhítat volt, házi istentisztelet november 30.: András napja. A görögországi Patraszban szü­letett András apostol és vértanú „égi születésnapja”. Az apos­tol névünnepe a szerelmi jóslás ideje volt. december 4.: Szent Barbara névnapja. Barbara egy kis-ázsiai gazdag kereskedő lányaként keresztény hitre tért. Hitéért meg­kínozták, saját apja kardja által halt meg. december 6.: Szent Miklós neve napja. A gazdag Miklós püs­pök egy legenda szerint éjszaka a várost járta és alamizsnát osztott a szegényeknek. Emlékére jön ma a Mikulás. december 13.: Luca napja. Szent Lucia erényes, ókeresztény szicíliai szűz volt a IV. században. Nem ment hozzá pogány kérőjéhez, hanem hitéért vértanúságot szenvedett Napjához időjárás-, termés-, szerelem- és haláljósló, valamint szépség-, illetve egészségvarázsló szokások fűződnek. Ekkor kezdik el faragni Luca székét. telme nem a mindennapi bete­vőt jelenti. Hanem belső bizton­ságot, ráhagyatkozást a Teremtő­re. Elismerem, nehéz szétválasz­tani a kettőt. Csak az az ember tud reménységben élni, akinek megvan a mindennapi kenyere. Belső biztonságunkból hosszabb távra nyerünk erőt, a kenyér el­vesztése azonban a „most mi lesz velem?” rémületével tölt el. Mire hagyatkozhatnak, akik nem hisznek a gondviselésben? Csak azzal tudom bátorítani em­bertestvéreimet: ne adják fel a harcot pillanatnyi elkeseredé­sükben. Tudunk jót tenni, szere- tetet adni külső körülményeink­től függetlenül is. Nagy baj, hogy a modern nagyvárosok lakói részvétlenek egymás iránt. Karácsonyi ajándék? Eredeti­leg azt jelenti: megajándékozzuk egymást a lelkűnkkel. Az adven­ti vásárlási lázban égve ezzel so­kan nincsenek tisztában. A ke­resztény ünnep nem arról szól, hogy egymást aján­dékozzuk meg, hogy készek vagyunk befo­gadni Isten ajándékát, Jé­zust. Isten emberré lett, vagyis közel akart kerülni hoz­zám - ennek mintájára én is kö­zelebb lépek a másikhoz. Tudok ajándékozni, vagyis szeretni. Képes vagyok átadni legmé­lyebb önmagamat. Ehelyett ma lótunk-futunk, elfáradunk. És fá­radtan nem lehet ünnepelni. Az ünnep mindig eksztázis. A szó értelme: kilépés. A szürke­ségből, a megszokottból, a tapo­sómalomból. Megnyílás Isten és a másik ember felé. A karácsony a jelen helyzettől való megszaba­dulás ünnepe. Szabaddá válók másként cselekedni, mint amit a körülöttem kavargó szokások, divatok, őrületek diktálnak. Jézus maga a szeretet Hiszem és vallom, hogy az ember első­rendű feladata boldog, kiteljese­dett, kreatív és termékeny sze­mélyként élni. Szeretetben, bi­zalomban és hűségben, amit semmiféle anyagiak soha nem pótolhatnak. A karácsonyról nekem a gyerek­korom és a szü­leim szerelme jut az eszembe - mondja szabó magda író. - El­mesélem, miért. Nálunk kicsi­koromtól fogva mindenki lelke­sen készült a karácsonyra. Anyám katolikus, apám pedig református emberként. Anyámnak volt egy első há­zassága, amelyből született egy fia, az én féltestvérem. De ennek később lesz jelentősége. Anyám okleveles tanítónő­ként végzett. Egyedül ma­radva állásra volt szüksé­ge. Azt a tanácsot kapta, keresse fel apámat, aki Debre­cen kultúrtanácsnokaként dol­gozott. Hozzá tartozott a színház, a zene, a nyomdák, az iskolák. Megjelent nála az én anyám, és elbűvölte a szépségével, kedves­ségével, bájával. Meg is ígérte neki, hogy szerez számára ál­lást. Beszélt az apát-plébánossal, így anyám elhelyezkedhetett egy katolikus elemi fiúiskolában. Százhatvanhárom gyerek ta­nult egy osztályban. Anyám fel­találta magát. Az az ötlete tá­madt, hogy kis kártyákon betű­ket oszt ki a tanulóknak. Azok meg csak törték a fejüket, mi le­het ez az egész. így hát rend volt. Egyszer a szüleim társaság­ban találkoztak. Apám hazakí­sérte anyámat, és amikor elbú­csúztak, kérte, látogassa meg ismét a munkahelyén. Anyám Hívő keresztény vagyok, gyöke­reim és erőim eb­ből a talajból táp­lálkoznak mondja várszegi asztrik pannon­halmi főapát. - Már a családom­ban, kisgyermekként úgy éltem meg adventét, mint a remény, a várakozás, a beteljesülés idősza­kát. Jó cselekedetekkel, önmeg­tagadással tisztítottuk meg ön­magunkat, hogy üresek és nyitot­tak legyünk befogadni a csodát. Megettük az olyan ételeket is, amelyeket nem szerettünk. Ren­det raktunk magunk körül, ne legyen szomorú a Jézuska, ha be­kukkant hozzánk. Jártunk a ro- rátéra, a reggel hatórás misére. Sopronban, ahol felnőttem, segí­tettünk az időseknek a templom­ba menet. Botladoztunk a hóban, egymásba karoltunk. Karácsony közeledtével évről évre próbálom megfényesíteni a szívemet. Ha a hit él az ember­ben, akkor hisz abban, hogy ő maga is megváltozhat, jobb le­het, akár mindent újrakezdhet. A mai magyar társadalom je­lentős része egzisztenciális féle­lemben él. Meglesz-e a minden­napi kenyerem? - kínlódnak so­kan. Válaszul én korántsem va­lamiféle idealista világnézetet hirdetnék, csak annyit mondok: a remény és várakozás mély ér­megijedt: valami baj van az állá­sával? Elment hát a kultúrta- nácsnoki hivatalba, és kérdezte apámat: ha a fiúiskolából el kell mennie, tud-e neki új állást aján­lani. Apám erre azt felelte: „Igen. Legyen a feleségem!” Anyám megkérdezte, nem baj-e, hogy volt már egyszer férjnél, és van egy fia. Mire apám: „Nem kér­ném meg, ha nem lennék töké­letesen tisztában múltjának leg­apróbb részleteivel”. Mindez a tízes évek vége felé történt. Karácsonytájt tartották meg az esküvőt. Pár hónap múl­va anyám már velem volt terhes. Karácsonykor minden eszten­dőben megvettük a karácsony­fát. Szenteste apám felolvasta alatta a Bibliából Jézus születésé­nek történetét. És énekelte a re­formátus dalokat egymaga, hi­szen anyám katolikus volt. Advent idején a napi áhítat volt nálunk a szokás. A házi is­tentiszteletet apám tartotta, felol­vasva egy-egy részletet az evan­géliumból. Adott rá, hogy én re­formátus vallásban nevelkedjek. Már csak azért is, mert Debre­cen kálvinista város volt. Hát így nőttem fel én, a kép­zett tanítónő és a református püspök fiának lányaként. Ami­kor konfirmáltam, a következő sorokat kaptam a Bibliából örök emlékül: „Nem azé, aki fut, nem is azé, aki akarja, hanem a kö­nyörülő Istené”. Ő, és csakis ő dönti el, üdvözölünk-e vagy sem. ■ Az oldalt írta Rados Virág

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom