Új Néplap, 2004. december (15. évfolyam, 280-305. szám)
2004-12-23 / 299. szám
4 2004. DECEMBER 23., CSÜTÖRTÖK A SZERKESZTŐSÉG POSTÁJÁBÓL Számítógépek az ovisoknak A Tiszabői Napköziotthonos Óvoda a közelmúltban számítógé- örömmel vették birtokukba a berendezést, és örömmel vetették pet nyert a Brunszvik Teréz számítógépes program elnevezésű bele magukat az „informatika rejtelmeibe” — természetesen já- pályázaton. Az intézmény gyermekei óriási lelkesedéssel és tékosan. (Beküldött fotó) Két karácsony - a szabadság az égig ér 1955. december 24. Ötödik hónapja voltam katona a pestszentlőrinci tüzérlaktanyában. A pesti fiúk mind szétszéledtek, hazamentek ünnepelni. Mi, vidékiek, főleg a Tiszántúlról, a laktanyában maradtunk. Már előző napokban is kis csomagok érkeztek családjainktól, melyekből áradt a finom kolbász, sonka, füstölt szalonna, házi kalács és mákos bejgli illata. Ám ezeknek a csomagoknak a többsége gyorsan eltűnt a szalmazsákokba, nehogy közprédára kerüljenek. Édesanyámtól és Sári nővéremtől kaptam egy- egy, hasonló tartalmú pici csomagot, mindkettőn egy csipetnyi fenyőággal. Ezeket bevittem az osztályterembe, ahol kibontottam őket, a két kis fenyőágat az asztal résébe állítottam, s a finom falatokat kipakoltam. A jelen lévő 6-8 bajtársammal hamar el is fogyasztottuk az egészet. Ők is hasonlóan cselekedtek, kihozták csomagjaikat s ettünk, ittunk, jól éreztük magunkat. Szabó Gyuri, egy mindig vidám, jó hangú szabolcsi fiú rázendített a Mennyből az angyalra, aztán meg a Pásztorok, pásztorokra, és így tovább. Jókedéllyel együtt énekeltünk, igazi karácsonyi hangulat lett. Egyedül én ültem a helyemen, a többiek körülöttem apadok tetején, háttal az ajtónak. így ők nem vehették észre, hogy az ajtóban megjelent a napostiszt - két legénynyel. Elhallgattam, majd egyenként a többiek is. A tiszt elkiáltotta magát: - Ki kezdte ezt a marhaságot? Az egyik, körünkben ülő legény rám mutatott. A két „fogdmeglegény” lekísért a zárkába. Még mindig karácsony estéje volt, az őrök kártyáztak a folyosón, s a konyha felől finom ételszag áradt. Az őrök ismertek engem, érdeklődtek, miért hoztak ide? Megmondtam. Ők nem szóltak semmit, csak az ajtót hagyták egy kicsit nyitva, hogy fény és meleg jöjjön a cellámba. Nem volt rossz ott, igaz, a földön ültem. Szüléimre, testvéreimre gondoltam, meg azokra a kedves karácsonyestékre ott messze a szülővárosomban, Tiszafüreden. Két nap múlva kiengedtek, folytathattam a katonaéletet. Hamar 1956 tavasza lett, majd nyár és eljött az ősz. Ekkor már szakaszvezető lettem, így ért október 23. A laktanya javarészt derekasan helytállt a harcokban, de végül nem bírtuk a túlerővel szemben. Tudtam, hogy rám is börtön vár. Eldöntöttem, hogy Nyugatra megyek. November 29-én éjjel Sopron alatt Kópházánál Dezső fivéremmel együtt szöktünk át a határon. 1956 december 24. Ausztriában egy katona-gyűjtő táborba vittek Salzburg közelébe. Itt ért a másik karácsony. A tábor udvarán a szabadban egy hatalmas élő fenyőt díszítettek fel, amit ezernyi magyar menekült vett körül. Együtt énekeltük a szép karácsonyi énekeket, mindenkinek öröm és könny csillogott a szemében. Eszembe jutott az egy évvel előbbi éjszakám, amit sötétzárkában töltöttem, most pedig, ha feltekintek, azt látom, hogy a szabadság az égig ér. KÉKESSY GYÖRGY Meddig tart a türelem? Egy északi megye kórházának belosztályán idős hölgy feküdt. Főorvosi viziten az osztályvezető megkérdezte, hogy érzi magát. A beteg panaszkodni kezdett. A főorvos a mennyezetre emelte a tekintetét és megjegyezte: Quousque tandem... - mire a hölgy (történetesen az édesanyám) folytatta az idézetet: Catiiina, abutere patientia nostra! (Meddig élsz még vissza a türelmünkkel, Catiiina?) Az orvos elszégyellte magát, de ugyan elszégyellik-e magukat, akik egy elkövetett hiba csúcsforgalmi időben bekövetkező eseményeit korrigálhatnák, ha ilyenkor megpróbálnának autóval átmenni a városi hídfeljáró Szabadság téri körforgalmán. Mert erről beszélek - képtelenség, hogy időnként három motoros rendőr irányítja itt a feltorlódott forgalmat. Ilyen gazdagok és ilyen ostobák lennénk? A gondot a városközpont felől a hídra felhajtó régi jobb oldali sáv kiépített sarkantyúval történt lezárása okozza. Nem hiszem el, hogy ha az érintett hatóságok értelmes emberei leülnek egy asztalhoz, ne találnának megoldást. (Nem hazabeszélek, én elkerülöm ezt a helyet!) Elnézést a kifejezéséért, de pofátlanságnak tartom, hogy az agresszív vezetők végigfutnak a jobb oldali üres sávon, majd onnan befurakszanak a szabályosan közlekedők közé. Nyilvánvaló, hogy az uszodához és az ott lévő étteremhez biztosítani kell a be- és kijutást. Ez megoldható lenne egy, a város felől jövő forgalom számára megfelelő jelzést adó lámpával. Nehezebb, de szükséges lenne az uszoda előtti parkoló Zagyva-híd melletti háromszög jelenlegi „vadparkolójába” való áthelyezése, innen a kihajtás a buszmegálló közelében megoldható lenne. Ez nem csak pénz kérdése. P. GERGELY MIHÁLY, SZÓRÓPUS2TA A jászjákóhalmi zsidó temetőt néhány évvel ezelőtt megvette a Mechon Simon Alapítvány, és emlékkövet avatott a jákóhalmi zsidó áldozatok emlékére. A helyi iskolai honismereti szakkör tagjai vezetőjükkel, Fodor István Ferenc helytörténész-szociológussal ennél az emlékkőnél tartottak rendhagyó foglalkozást a közelmúltban, a hatvan évvel ezelőtti nyilas hatalomátvételre emlékezve. (Beküldött fotó) RENDHAGYÓ HONISMERET A levelekből válogatunk. A kiválasztott írások — a levélíró előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - szerkesztett, rövidített jbrmában jelennek meg. Az itt olvasható vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőség álláspontjával Névtelen vagy címhiányos írások közlését mellőzzük. Szerkesztőségünk fenntartja a jogot, hogy a meg nem rendelt cikkeket is olvasói levélként kezelje. ÖTVEN ÉVE EGYÜTT Erdős Sándor és Kiss Jolán ötvenedik házassági évfordulójukat ünnepelték a közelmúltban Tiszaföldváron. A különleges eseményre összegyűlt a család, és nagy szeretetettel köszöntötték az aranylakodalmukat ünneplő nagy(déd)szülőket (Beküldött fotó) ERDŐS HANNA, TISZAFÖLDVÁR Egy elfeledett főkapitány A Jászberényben élő Fekete család tagjai, olvasgatva az őseik családfájának történetét, fontos információra bukkantak, miszerint egyik távoli elődjük, Nagyiványi Fekete III. László, jász-kun főkapitány is volt. Utazást kell tennünk, vissza az időben, egészen 1627-es évig, amikor nevét először említették. 1637 májusától hadiszolgálatban áll, 1644-ben Wesselényi füleki kapitány udvarába került, akivel részt vett a murányi vár elfoglalásában. 1650-ben füleki alkapi- tány lett, 1661 májusától Pest-Pilis és Solt vármegye alispánja. 1663-ban Pest és Heves felvidéki megyék tanácskoztatására Kassára küldték. 1665-től részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, 1666-ban lett jász-kun főkapitány. Egész életében buzgó, vallásos ember volt, adományaival gyakorta segítette a katolikus egyházat. Címei között szerepelt a „szentelt vitézi” rang is. Leányára, Erzsébetre hatalmas vagyont hagyott, leendő vejére pedig jelmondatát: „Bölcsességgel, nem erőszakkal kormá- nyoztatik a hajó. ” Továbbá egy hosszú ideje folyamatban lévő pert is a „Rá- kóczi-házzal, a hajnácskői vár és uradalom birtoklásáért”. Történelmünk során a Fekete család férfi tagjai közül, többen is katonáskodtak Magyarország szabadságáért folytatott harcokban, és becsülettel helyt álltak. KERÉKGYÁRTÓ GYULA JÁSZBERÉNY
